„Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem,

a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés”

(H. P. L.)

Ismerős az az érzés, amikor a szemed sarkában mintha mozgást látnál a sötétben, de mikor odanézel, nem látsz semmit? És annak az érzése, hogy folyamatosan figyelnek? Én folyton ezeket érzem. De én tudom is ennek az okát…

1929. február 13-án születtem, Midnight Town poros kisvárosában. Születésem napján az elbeszélések szerint esős volt az idő, de volt is oka a szomorúságra. Édesanyám azzal az emberfeletti erőfeszítéssel, mellyel nekem életet adott, el is dobta a sajátját magától, mellyel elnyerte örök hálámat iránta.

Apám születésemtől fogva egyedül nevelt. Bár soha nem hozta szóba anyám halálát, titkon mindig úgy éreztem, hogy engem hibáztat ezért. A házat, melyben születtem, anyám halála után nem tudta elviselni többé, így nem sokkal később, három éves koromban el is költöztünk onnét a Cambridge-i egyetem campusába, ahol apám tanított; fizika-biológia szakos professzor volt. Mivel ő mindig előadásokat tartott, nem volt ideje velem foglalkozni, így gyermekkorom nagy részét az egyetem épületében töltöttem. Szabad bejárásom volt a tanári irodákba és apám biológia szertárába is. Így szerettem meg a biológiát; amelyen belül később, egyetemi éveim alatt az emberi agy felfedezésére szakosodtam.

Rendszeresen járattam az emberi aggyal kapcsolatos kutatásokról szóló szaklapokat, így felkeltette figyelmemet, mint fedeznek fel újabb bizonyítékokat arra, hogy az agy sokoldalúbb, mint aminek hittük; valamint az, hogy milyen hatással vannak rá bizonyos vibrációk. Ekkor határoztam el, hogy én is magánkutatásba kezdek a témával kapcsolatban. Mivel édesapám szakterülete révén nekem is volt némi betekintésem a technikai részekbe, sikerült megépítenem egy szerkezetet, mellyel hitem szerint sikerül olyan rezgéseket keltenem, amelyekre az általam szerzett kísérleti állatok reagálni fognak. Kíváncsiságom pusztán tudományos céllal indult, de utólag visszagondolva mintha olvastam volna valamit bizonyos médiumokról, akik erős elektromágneses sugárzásnak tulajdonították újonnan kialakult képességeiket. E képességeket ők szellemekkel és spirituális erőkkel hozták összefüggésbe.  

A kutatásaim kezdetben semmi eredményt nem hoztak. Éveket töltöttem a szerkezet folyamatos módosításával, valamint a patkányok megfigyelésével, de semmi nem utalt arra, hogy bármi változást okozott volna életükben a naponta mellettük bekapcsolt erős hullámokat kibocsátó szerkezet. Már a kísérlet teljes kudarcként való elkönyvelését határoztam el, amikor egyik nap felfigyeltem valamire: a patkányok elkezdték kerülni a ketrec sötét helyeit és ha lekapcsoltam a világítást, heves visításba kezdtek. A dolgot először nem tudtam mire vélni, gondoltam idővel el fog múlni ez a reakció, de később már nem csak akkor viselkedtek így, mikor bekapcsoltam a gépet, hanem máskor is. E problémát – melyről kezdetben azt hittem, hogy a gép által véletlenül okozott agykárosodásnak köszönhetem – úgy próbáltam orvosolni, hogy az állatokat átvittem egy másik szobába, remélve, hogy a megváltozott környezet hatására megváltozik a viselkedésük is – de nem így történt. Akármit csináltam velük, a patkányok iszonyodtak a sötéttől, mintha valami gonosz lenne ott, aki csak arra les, hogy elérje őket. Mikor az első patkány szívrohamot kapott a lekapcsolt lámpától, úgy döntöttem, kísérletemet kiterjesztem más állatokra is: először kutyákon, majd macskákon, nyulakon próbáltam ki gépemet, minden esetben ugyanazt érve el: totális félelmet a sötét, vagy árnyékos helyektől.

Mire túljutottam a 200. kísérletemen is, kíváncsiságom nem ismert határokat: mi történhetett ezeknek az állatoknak az elméjével? Mi rémisztheti őket ennyire a sötétben? Mivel semelyik kísérleti példány nem mutatott egyéb pszichikai és fiziológiai változást, úgy döntöttem, a kísérletet elvégzem immár a főemlősök egy példányával is. Mivel az alsóbb rendű állatok és a főemlősök agyhullámai eltérőek, addig nem tapasztaltam semmi változást a kutatások során, akár bent voltam a kísérleti laborban a gép működése alatt, akár nem. Az újabb kísérlethez ezért alakítani kellett a rádióhullámok erősségén és frekvenciáján is. A nagyobb dózis érdekében kialakítottam egy kalap-szerű eszközt, melyet a fejre húzva a kísérleti alany agya erősebben kapja a kibocsátott sugárzást, mint testének más része. Ez vezetékes összeköttetésben volt hangvilla alakú szerkezetemmel. Mivel a város nem rendelkezett állatkerttel – legalábbis nem olyannal, ahol majmokat is tartanak – kénytelen voltam emberi alanyt keríteni kutatásomhoz. Tekintve azonban, hogy annak eredményéről és ártalmas hatásáról nem voltak megfelelő adataim, nem akartam másnak ártani, kísérleti nyulat csinálva belőle. Így egyedüli esélyként magamon próbáltam ki a szerkezetet. Bár így utólag nagy hiba volt ez tőlem, életem legnagyobb hibája, de akkor úgy éreztem, a tudomány érdekében meg kell ezt a lépést tennem. Bárcsak tudtam volna akkor, hogy ezzel nem segítek az emberiségen, hanem hatalmas veszélytől óvtam volna meg azzal, ha nem folytatom a kísérletet: a tudás veszélyétől! De persze ezeket akkor még nem tudtam, így a megfelelő óvintézkedések megtétele után – melyek kiterjedtek arra a lehetőségre is, hogy többet ép ésszel nem szállok ki a gépből – fejemre húztam a kalapot és beültem a géphez erősített székbe.

Kezdetben nem éreztem semmi változást sem a szervezetemet tekintve, sem a körülvevő környezetet; ezért úgy határoztam, megemelem a sugárzás erősségét. Az ezt követő néhány percről csak halvány emlékeim vannak: egy erős fényt láttam, majd szürke pontokat és sok, nagyon sok figyelő tekintetet. A saját sikolyomra ébredtem nem sokkal később.

Ébredésemet követően először megvizsgáltam magam, testileg-szellemileg ugyanaz vagyok-e, mint voltam. Ezek az eredmények sikerrel zárultak, így feltételeztem, hogy agyamra mégsem volt káros hatással a gép. Majd eszembe jutott, hogyan reagáltak az állatok a sötétben. Mivel a laborban a vizsgálat alatt minden lámpa égett, nem volt árnyékos rész odabent. Úgy határoztam hát, hogy lekapcsolok párat a lámpákból, lesz-e valami hatással rám a bekövetkező félhomály. És akkor megláttam őket. Az árnyékos részeket foglalták el, de azokat teljesen kitöltötték testükkel – vagy ami volt nekik ehelyett. Kisebb és nagyobb, nyálkásnak tűnő, rémisztő teremtmények voltak. Egyesek csápokat viseltek a szájuk helyén, másoknak az egész felső részét – melyet nem nevezhetek fejnek – kitöltötték a szemek. E teremtmények pedig csak álltak szótlanul és engem figyeltek. Kezdeti rémületemen azzal a gondolattal estem át, hogy az egész talán a gépezet rezgései miatt van, amely megzavarja a látóidegeimet. Így lekapcsoltam a még mindig működő gépet. De a lények nem tűntek el! Ott álltak és néztek rám. Ekkor már tényleg elfogott a rémület és amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam a laborból, az ajtót bezárva magam után, hátha nem tudnak követni. De ez sajnos nem így történt. A laboron kívül a másik szoba sötétjében újabb teremtményeket vettem észre, részben hasonló, részben teljesen különböző felépítéssel, amint rám merednek, szótlanul. Megpillantva őket nem tudtam a cselekedeteimet uralni többé, fejvesztett rohanásba kezdtem, ki a folyosóra, ki az épületből. Az udvarra érve kissé megnyugodtam, de ez csak addig tartott, amíg újabb példányokat nem vettem észre – a legközelebbi fa árnyékos lombkoronájában. Ez volt őrületem – és hátralévő életem – első napja.

Azóta két év telt el. Az első hetekben aludni sem tudtam, tudván, hogy a sötét tele van nyálkás, csápos, iszonyatos gülüszemű lényekkel, melyek minden sarokban és árnyékos területen engem figyelnek. Elneveztem őket Árnylakóknak, hiszen csak az árnyékos helyeken tűntek fel, a világos részeken sosem. Lakásomat átalakítottam: kiszedtem belőle minden tárgyat, ami árnyékot vethet, és az összes szobát felszereltem erős lámpákkal. Az éjszakákat felkapcsolt villany mellett töltöttem, nappal pedig csak olyan helyekre mentem el, ahova a legszükségesebb volt és csak akkor, ha tudtam, hogy van ott világítás. De így sem kerülhettem el őket teljesen. Minden eresz alatt, minden sikátorban láttam őket: álltak és figyeltek. Általában engem néztek – gondolom feltűnt nekik, hogy én is látom őket – de voltak esetek, amikor más embereket figyeltek meg. Megpróbáltam szólni hozzájuk, de nem hallottak engem – legalábbis nem látszott rajtuk – és én sem hallottam még egyikőjüket sem.

Kezdetben azt hittem, hogy csak én látom őket, de eszembe jutott, hogy minden állat, amellyel kísérleteztem, ugyanazt a viselkedést tanúsította, amelyet én is mutatok most, így létezésükhöz nem férhet kétség. Ekkor fogtam bele a keresésbe. Feltételeztem – bár erre semmi alapom nem volt –, hogy ha az átkozott gépem adta segítséggel én is látom őket, talán más is kapcsolatba került már velük. Keresésemet siker koronázta. Kiderült, hogy az emberiség kezdete óta láttak ilyen lényeket: rajta voltak a barlangrajzokon, egyiptomi falvéseteken, etruszk agyagtáblákon. Azonban idővel ezek az ábrázolások eltűntek. Mintha az emberiségnek a fejlődés során kikopott volna az a képessége, hogy látja őket. Azonban nekem a gépemmel sikerült valahogy hatnom erre az elsatnyult érzékelésre, újra működésbe hozva azt. Ha nem ismertem volna ennek következményeit, még büszke is lettem volna magamra – így azonban csak gyűlölhettem gépemet, mely ilyen tudást adott a kezembe. E lények az idők kezdete óta figyelnek minket és mi nem tehetünk ellene semmit. Semmit, csak egy dolgot: figyelmen kívül hagyjuk őket. Ez volt az a megoldás, amit az emberi faj választott magának; és az érzékelésnek ez a szintje elkorcsosult minden emberben, meghagyva pusztán azt az érzést egyesekben, hogy figyelik őt, míg másokban a mozgás érzetét a sötétben. Én maradtam az egyetlen, aki még látja őket, és az egyetlen, aki beleőrül e tudásba.

Jelenleg a bostoni elmegyógyintézet foglya vagyok. A bizonyítékok birtokában már nem hittem azt, hogy őrültnek néznek – sőt, éppen az ellenkezőjét gondoltam. A teljes megerősítéshez pedig nem kellett más, mint a gépem, mellyel megmutathatom mindenki számára az igazságot. Valamivel azonban nem számoltam. Hosszabb távolmaradásom következtében, mely az eszeveszett kirohanásommal kezdődött az egyetemi épületből, a labor használatának szükségéből gépemet elvitették onnan az egyik raktárba, az egyetemi épület alá. Ez alatt azt a nagyobb helykihasználás végett szétszerelték és bedobozolták. Egyes részei eközben eltűntek, míg másokat elállítottak, tönkretettek. Gépem eképpen használhatatlanná vált. Anélkül pedig személyemet egyszerű üldözési mániás őrültnek tekintve begyógyszereztek és bezártak ide, ebbe a szobába. Látva, mennyire rettegek a sötéttől, itt éjjel-nappal ég a villany és ez így jó. Így legalább – ha már bizonyítani nem tudok semmit – azok a rettenetes lények nem érnek el, nem találnak meg. Itt nyugodtan megöregedhetek…

A fenti sorok írója a bostoni elmegyógyintézet egyik paranoid-skizofréniásoknak fenntartott gumiszobájában vesztette életét 30 évesen, 1959. február 11-én. Halálát egy hirtelen áramkimaradás okozta, mely túl nagy hatással volt gyenge szívére, így infarktust kapott. Az ezt megelőző pillanatban az osztály hangos volt hisztérikus ordításától, mellyel a következő szavakat ismételte: „Körülvettek! Elvisznek! A sötétbe taszítanak!”. Mikor az ápolók rátaláltak, haja tejfehér volt, élettelen szemei pedig az egyik üres sarokba meredtek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.