Megjelent DVD-n is a Maleficent (magyarul egész kreatívan Demóna), és hát mivel évek óta tárolom az eredeti Csipkerózsika rajzfilmet is, gondoltam, ha már ugyanarról a sztoriról van szó, nemcsak a Demónát lesem meg, hanem össze is hasonlítom a két történetet. Nem igazán volt mit.

Kezdjük az eredettel. Maga a történet egy középkori népmesén alapszik, amelyet írásban talán először a Grimm testvérek (ki más) rögzítettek, majd őket követte még ezerféle feldolgozás. A lényege mindnek ugyanaz volt: királyi család, átok, száz év alvás, daliás herceg, csók. Nagyjából ezt a fonalat követi a rajzfilm is, amelyet 1959-ben készítettek. Amúgy sokban épít az „eredeti” és egyéb feldolgozásokra is.

A rajzfilm szerint a 14. században járunk (nem tudom miért pont ott, de ezt kétszer is említik) egy olyan országban, ahol elfogadott az is, hogy a szomszédod pl. tündér. Ezek repkednek össze-vissza és senkit nem zavarnak. Persze a hűbériség azért nagyon jól érzi magát itt is, nem véletlen, hogy egy királyi család áll a középpontban. Királyéknak születik egy gyerekük (akit Aurórának neveznek el, mint a hadihajót) és a keresztelőre elhívnak pár ilyen repkedő varázstevőt is. Azok meg is jönnek szépen sorban hárman (az eredeti történetben hét lenne, de az már gombócból is sok) különböző színű ruhában (valami agyas észrevette, hogy később Tiki, Niki és Viki ruháinak ugyanilyen színe volt, hát… biztos ezért) és csupa jókívánsággal ajándékozzák meg a gyermeket, amit majd kamatoztatni fog a jövőben. Az első szépséget kíván neki, a második a zene szeretetét. Nyilván észt szerencsére senki, abból még baj lett volna (és így kedvére vernyákolhat, mint egy idióta egyedül az erdőben, meg hisztérikázhat, no de az majd később jön). Amúgy sincs szükség észre, hiszen meg van már írva előre a kiscsaj jövője, a majdani férjét – a szomszédos ország hercegét – el is hívták a keresztelőjére. Nincs itt hiba, középkor, szövetségek, ivarérettség után meg jöhet a bugi. De visszatérve. Mikor éppen a harmadik tündér kívánna valami roppant hasznosat, megjelenik a negyedik tündér (Demóna), aki amúgy gót vagy emós, döntse el ki-ki maga és eléggé be van pöccenve, hogy nem hívták meg a buliba (nyilván, az emósokat senki sem szereti). Ezért bosszúból felvette a legszebb fekete szarvas jelmezét és eljött megátkozni a gyermeket, meg a Tokio Hotelt népszerűsíteni. Mivel szétnézve a ceremóniateremben megpillant egy rokkát a TRÓN MELLETT (melyik balfasz kellékes hagyta ott?) jön is a frankó gondolat, hogy mondjuk tizenhat évesen a kiscsaj szúrja meg egy rokka orsójával az ujját ÉS HALJON MEG (mondtam, hogy emós). Az ötlet mindenkinek tetszik, ki is paterolják a kis fekete boszit a palotából illedelmesen a TEKesek, közben pedig a három tündér kiagyalja a végtelen eszével, hogy hát a harmadikuk még nem is mondott semmi építő jellegű kívánságot, mentse meg akkor a helyzetet vele. Az pedig azt kívánja, hogy ha esetleg az agyatlan kiscsaj belevágódna egy rokkába tinédzserként ne meghaljon, hanem csak aludjon el és az átkot törhesse meg az igaz szerelem csókja. Köszönjük Emese, leülhet, egyes. Ne akkor múljon el az átok, mikor hármat számolok, vagy tapsolok egyet, esetleg eléneklem az internacionálét, nem bazmeg, csókolja meg az igaz szerelme. Mert az olyan qrva egyszerű. MIKÖZBEN ALSZIK. Szóval. Királyapus bepöccen és kiadja az abszolút logikus parancsot: zúzzanak be minden rokkát. Nyilván, ruhára úgysincs szükség a következő tizenhat évben és afelett átsiklunk, hogy az átok akkorra szól, amikor tizenhat éves lesz a kiscsaj, ADDIG MEG MI A TOSZNAK SZÓRAKOZUNK ILYENEKKEL? Persze a három tündérkének sincs agya, ezért elhatározzák, hogy elrejtik a gyereket tizenhat éves koráig (MI A TÖKÖM ELŐL???), hogy jól megkerüljék az átkot. Ott kellett volna felpofozni őket, de neeeem, a szülők nyilván kaptak az alkalmon, hogy tizenhat évig nem lesz gyerek, lehet tovább tivornyázni, más meg megoldja a szoptatást, juhéj, vigye csak ez a három embernek is alkalmatlan, hát még nevelésre képes tündér keresztanya a gyereket. El is viszik és minden igyekezetük ellenére a gyereknek sikerül nem meghalnia velük az erdőben. Mondjuk közben begolyózik a modell alkatúra cseperedő kiscsaj, mert az állatokkal énekel, de kit érdekel. Azt a következő jelenetből meg is tudjuk, hogy ez alatt a tizenhat év alatt ezek nem ettek semmit. Ugyanis jön a gyerek születésnapja és annyit nem tudnak megtenni, hogy összedobjanak egy tortát. (ezt amúgy a film egész jól tartalmazza, kár, hogy kárára) Elküldik a félnótást epret szedni, az meg pont belerohan az éppen arra kóricáló hercegbe (választott férjébe), aki gondolom jött a várba a szülinapi bulira berúgni mint a gerely és mellékesen elvenni a kiscsaj szüzességét, ha már „egymásnak vannak teremtve”. Ezek összetalálkoznak, aztán kiderül, hogy a srác is holdkóros, lenyomnak egy áriát és a korhoz méltatlan módon még meg is tetszenek egymásnak (na majd ha meglátod smink nélkül!). Megbeszélik, hogy este koccannak a lány kérójában, aztán mindent bele (kit érdekel, hogy a három vénasszony meg otthon van), ezzel a gondolattal megy vissza Aurora a nyugger negyedbe. Ott szülinapi meglepetésként közlik vele, hogy amúgy kékvérű és a szomszédban az a böszöm nagy vár, na az az övé. És most át is mennek, nem várnak itt holmi fiúcskákra, mert odaát már bontják a pezsgőt meg csíkozzák a kokót. Kiscsajnak viszket, ki is van akadva, hisztizik meg mindent csinál, amit tinédzserként a lányok tudnak, de akkor is viszik magukkal. Persze, hogy ott meg várja Demóna, aki összelegózott a maradványokból egy annyira használható rokkát, hogy legalább döfködni lehessen vele. Ujj megszúr, kóma beáll, odakint meg ünnepel a nép. Tündérek lefagy és hogy magukat mentsék inkább bealtatják az egész várnépet, amíg fel nem ébred a kis ribi, nehogy valaki rájöjjön, hogy elqrták a dolgot. Nyilván ennek a biztonságtechnikailag megalapozott döntésnek a környező várakban is örülni fognak, mikor megindulnak hódítgatni. A dologból pont kimarad az idióta herceg, aki meg közben a kunyhóban várja harcra készen a leányzót, aztán megunva a dolgot menne bulizni a várba, ahol már megy a pizsamaparti. Tündérek hozzávágnak egy pajzsot meg egy kardot, hogy menjél barátom zúzd le a gonoszt, aztán csak távolról mozizzák a továbbiakat. Ez meg megy, lépcsőzik egy igazi herceghez méltó módon, közben szidja az építészt, hogy mi a rohadásnak kell minden kastélyban egy legmagasabb torony is, lecsókolja az alvó kiscsajt (lám, anno nem kellett kloroform meg gina, elég volt egy szimpla átok is), aztán – nagy bánatomra – az utolsó két percben legyakja Demónát is a francba és mindenki él, mint hal a vízben. Eddig a történet, nagy áriák mellett becsukják a könyvet, amiből mesélték.

A rajzfilm egyébként nekem eléggé elütött mindig is a többi Disney rajzfilmtől. 1959-ben készült, amikor már szinte az összes klasszikus rajzfilm kijött (Hófehérke, Pinocchio, Bambi, Alice) és ez kinézetben mégis nagyon elrugaszkodott azoktól. A korábbi kerek, kisgyerekes kinézetre hajazó karakterek helyett itt elég szikár, nyúlánk alakok vannak (egyedüli kivétel a herceg, aki úgy néz ki, mint egy jóllakott óvodás), az egész rajzfilm színei sötét tónusúak és meglepő módon minden főbb szereplő részben feketét hord. Nem tudom, hogy ez minek az oka, a romantikus jellemet akarja árnyalni, vagy Disney fejéből pattant ki, mikor valami szigorúan legális cuccot szívtak Dalival, esetleg költséghatékonysági okai voltak, mindenesetre egyedivé teszi a rajzfilmet. Bárgyú, borzasztó – ám annál híresebb – dalokkal, azonban a történet és a kinézet mégis eladja. Kíváncsi is lettem utána, vajon mit alakítottak rajta 55 éves korára.

Most pedig rátérnék a filmre. Van egy rész a South Parkból, amikor a gyerekek látják, ahogy Lucas meg Spielberg a stúdióban erőszakolják Indana Jonest, meg a többi híres karakterüket. Hát valami ilyesmit éreztem, amikor néztem a filmet. Fogták a rajzfilm történetét, kivettek belőle minden romantikus tényezőt, letérdeltették, kiverték a fogait, megszeretgették elölről, majd megfordították és hátulról is. Közben pedig Jolie kisasszony kamerázott. Nézzük a film történetét.

A készítők úgy gondolták, mennyire poén lenne a filmet úgy megcsinálni, hogy nemcsak Demóna szemszögéből mutatnák be a dolgot (fú, de eredeti, dobáljuk meg őket néhány súlyos díjjal), hanem ki is tágítanák a történetet, tök felesleges részeket hozzátoldva, majd félremagyarázva az egészet úgy ahogy van. Így kezdődik a film azzal, hogy Demóna egy jó tündérke. Itt egy röpke fél pillanatra elemezgetném a művésznő Disney által adott eredeti nevét. A Maleficent a latin „maleficens” szóból ered, ami kivételesen összetett és a magyarral igencsak egyező két szóból, a malus és a facere szavakból ered. Előbbi rosszat, utóbbi tevést jelent, így a Maleficent szó szerint rosszat tevőt, gaztevőt jelent. Most elképzelem a kis Maleficentke tündér szüleit, ahogy olvadó szemekkel nézik, hogy játszik a kicsi a gilisztákkal és közben azon gondolkoznak, mi legyen a neve ennek a tüneménynek. Ez annyira hihető, mint hogy valaki tömeggyilkosnak vagy sátánnak keresztelje a gyerekét. De lépjünk is túl rajta. Szóval a kis Demóna repked tündérföldön, amit az emberek utálnak (hogy miért, az persze nincs kifejtve, de talán jobb is) és összeakad az átbóklászott Stefannal (Auróra majdani apjával). A két rokon lélek (merthogy semmi közös nincs bennük) rögtön egymásba szeret, majd mivel Stefan törekvő típus és király akar lenni, először elcsábítja Demónát, majd levágja a szárnyait. Így vágjuk pofán egy vödör sz@rral a pozitív karaktert a rajzfilmből. Persze itt még nincs vége. Apuci király lesz, majd Demóna keresztelőkor előadott átkát követően begolyózik, üldözési mániája lesz a nőtől, átmegy darkba és a végén lezuhan a toronyból. De térjünk is vissza a történetre. Demóna felébred szárnyatlanul, csalódottan, nincs trú láv, irány az emó akadémia és már ott is van tündérfölde közepén fekete ruciban varjúval a vállán. Jön a keresztelő, elmondja az EGYTLEN SORT A RAJZFILMBŐL, amit átvettek, majd ő maga átkozza meg a kisgyereket akként, hogy kómázzon be, ha megszúrja magát. Ezek után mit csinál? Amit minden gonosz: figyeli, ahogy a szerencsétlen tündérek próbálják nevelni a gyereket és közben MEGMENTI AZ ÉLETÉT több tucat alkalommal. Ekkor még reménykedtem, hogy húúú, de gonosz, kivárja a tizenhatot, és kinyiffantja a kiscsajt, de neeeem, összebarátkozik vele, a varjújával játszatja (hol az istenben vannak ezek a rohadt tündérek egész álló nap ahelyett, hogy az egyetlen dologgal foglalkoznának, vagyis vigyáznának a gyerekre???), majd megmutatja neki tündérföldét. Még az átkot is vissza akarja vonni, de bekapcsol a safety switch, még ő sem veheti azt le a gyerekről. Ekkor betoppan a herceg (szó szerint) váltanak két kínos mondatot a kiscsajjal a patakparton és tovább is áll. De ő a megoldás kulcsa, hiszen a csókja megtörheti az átkot (persze bazmeg, mert két mondat után már halálos szerelmes lesz az ember), úgyhogy elrabolják a kölköt Demónáék és magukkal viszik a várba. Kiscsajjal közben közlik, hogy heló, nemes vagy, és bocsi, de a szüleid mégsem murdáltak meg, egész eddigi életedben hazudtunk, de ugye nincs harag? Ettől bepöccen és maga megy a várba, ahol az apja bezáratja, nehogy megszúrja magát. Persze az átok aktivizálódik és Auróránk mint egy alvajáró lecaplat a legmélyebb pincébe, ahol belesétál egy rokkába. Gyorsan felcipelik és ráfektetik egy puccos ágyra, mert ha egy nemes alszik, annak csak szép ágy dukál, majd Demóna odalöki a gyereket, hogy na csókold. Nyilván nem történik semmi. Ettől kiakad és megesküszik, hogy védelmezni fogja a gyereket, majd – most figyelj! – megcsókolja a homlokát, amitől a LÁNY FELÉBRED! Hogy ütném egy törött lábú székkel annak a fejét, aki ezeket a sz@r csavarokat beleírta a forgatókönyvbe! Ezek után Demóna visszakapja a szárnyait, gyakorlatilag angyali magasságokba emelik az alkotók a tetteivel, majd ledobja apucit a toronyból és mindenki heppi. A függöny előtt még beszúrnak végső döfésként egy ilyen mondatot (narrátortól), hogy „végülis én jobban tudom a történetet, én voltam a szendergő szépség”. (nem tudom hogy fordítják helyesen a sleeping beauty-t) Erre jön a logikus kérdés (ami egyébként a rajzfilmre is vonatkozik): MENNYIT IS ALUDT A KISCSAJ? A rajzfilmben kb. egy-két napot, a filmben vagy tíz percet is. Akkor mi a lóf@szról beszélünk itt kéremszépen? Milyen sleeping beauty? Minden van itt, csak az nem, aminek kéne? Szóval nem tudom pontosan mi volt a cél a filmmel. Tönkretenni az eredeti történetet, rehabilitálni egy nem létező gonoszt vagy egyszerűen Jolie akart mesehős lenni. Akármelyik is a három közül, mindegyik sikerült.

Zárszóként pedig még megjegyezném, hogy a szépséges Auróra a filmben pár beállításnál úgy néz ki, mint mr. Bean és aki ezek után még mindig meg akarja nézni a filmet, az meg is érdemli. Az imdb-n kapott 7.1-es átlagot pedig tuti a készítők pereputtya szedte össze, mert ezt épeszű ember ennyire nem értékeli.

(Branded)

A film amely sokakban – főleg a tengerentúlon – megbotránkozást, másokban csalódást okozott… én pedig teljesen odavagyok érte.

Mikor a blogot létrehoztam, az volt az elhatározásom, hogy azokról a filmekről írjak, amelyek valamilyen érzést váltottak ki belőlem. Vagy kiakasztó módon értelmetlenek voltak, vagy baromi jó volt a történetük, esetleg kötődtek valamely általam kedvelt dologhoz. A látványvilág nálam mindig is másodlagos szerepet játszott, nem hanyagoltam el teljesen, de nem igazán volt még olyan film, ami a látvány miatt tetszett volna, esetleg emelt csak az élményen. Az utóbbi időben azonban – amellett, hogy kevesebb lehetőségem van filmeket nézni – valami hihetetlen posványt érzékeltem filmek terén. Legutóbbi posztom óta legalább egy tucat filmet megnéztem és egyetlen kivétellel – melyről még nem írtam ugyan, de talán fogok, ha lesz időm - nem találkoztam olyannal, mely akár csak két mondatot megért volna. De szerencsére rátaláltam a Branded-re. A filmmel először akkor találkoztam, mikor kiadták a trailerét tavaly májusban, azóta vártam, hogy megjelenjen. Ami annak rendje és módja szerint be is következett tavaly szeptemberben 4 (!) országban (Oroszország, USA, Belgium, Japán – előbbi kettő helyszínen készítették), és oly mértékű kritikai ellenállásba ütközött, hogy egyszerűen nem lehetett róla hallani máshol. Én is véletlenül akadtam rá, mikor valamit kerestem az interneten. A film valószínűsíthetően két ok miatt verte ki a biztosítékot a nézők szemében (nekem mindkettő tetszik):

1)    A porba lehúzza a nagyobb márkákat, méghozzá elég egyértelmű módon, amit én roppant kreatívnak tartok és látszik belőle az igyekezet is a film készítésénél. A filmben ugyanis feltűnik rengeteg ismert márka ismert betűtípusokkal, de átnevezve. Így lesz a Coca Colából Soda Soda, az Apple-ből Yepple, a Versace-ből Vipsache, stb.

2)    A film trailerje habár nem tartalmazott a filmben nem szereplő jeleneteket, úgy volt összevágva, hogy abból a néző számára egy teljesen más koncepció állt össze fejben. Ugyanis a filmes téren kissé járatosabb néző az előzetesből rögtön John Carpenter egyik hátborzongatóan szórakoztató – a változatosság kedvéért a remake-lendő filmek sorába állított – alkotására, az Elpusztíthatatlanokra (They Live!) asszociál, mely szerint a világot egy idegen faj irányítja. Nos, ez ennek a filmnek a történetére távolról sem igaz. E félrevezetés számomra mégis vonzó bizonyos téren, ugyanis manapság a filmes előzetesek a nagyobb bevétel reményében gyakorlatilag mindent elmesélnek a filmekről, esélyét sem hagyva a néző számára, hogy maga fedezhesse fel a filmet, meglepődve egy-egy csavaron. (Emiatt egyébként sok esetben bele sem kezdtem egy-egy film megnézésébe: nem láttam értelmét a mindent elmesélő trailer után elvesztegetni másfél órát egy újdonságot nem tartogató alkotásra.) Ezzel a módszerrel viszont nem vertek át senkit, csak azokat, akik azt hitték a teljes filmet ismerik két percből. Hiszen a bemutatott jelenetek benne vannak a filmben, csak más kontextusban – amely egyébként nem áll szöges ellentétben a tényleges történettel, csak a mondanivalója más.

A fentiek eredményeként a Branded nemcsak nem lett híres, de konkrétan magyar kritikát sem találni róla, abban sem vagyok biztos, hogy ahhoz képest, hogy cirka 10 hónapja volt az első bemutatója, néhány tucat embernél többen látták volna kis hazánkban. De hogy a lényegre térjek, rátérek a film történetére.

Az Oxford angol szótár többek között a következőket tartalmazza a „brand” szó jelentéséről:

„noun

1. a type of product manufactured by a particular company under a particular name: a new brand of soap powder (…)

2. an identifying mark burned on livestock or (especially in former times) criminals or slaves with a branding iron: the brand on a sheep identifies it as mine”

Magyarul: a nagyjából „bélyeg”, vagy „védjegy” jelentésű főnév nyugaton többek között egy meghatározott gyártó és név alatt előállított terméket, valamint haszonállatra (korábban pedig bűnözőkre és rabszolgákra) égetett azonosító megjelölést jelent.

A Branded című film rögtön történelmi személyiségeket sorol fel (mint például Cézár, Einstein, Jean D’Arc, Francis Goya vagy Sigmund Freud), kijelentve, hogy ők mind megváltották a világot és mind hallottak és láttak olyan dolgokat, amelyeket mások nem. (Ez részben igaz, sokuk küzdött például epilepsziával, amit az ókorban isteni betegségnek tekintettek.) Az első jelenetben gyorsan be is sorolják főhősünket közéjük: az Oroszországban élelemért sorban álló emberek közül egy fiúcska, miután az éjszakai égen egy mozgó tehénfej alakú csillagképet lát, villámcsapást szenved, mely nyomot hagy arcán, ugyanakkor épségben megússza a balesetet.

Ugrunk néhány évtizedet az időben és hősünket, Mishát (Ed Stoppard) már médiamogulként látjuk viszont, a rendszerváltás után nyugat felé nyitó és az onnan érkező márkákat tárt karokkal fogadó Oroszország vezető reklámszakemberei között. Pozíciójához vezető útja rögös volt – beszippantotta a titkosszolgálat is –, és a továbbiak sem tartogatnak nyugodt életet. Kikezd amerikai főnöke (Jeffrey Tambor) unokahúgával, Abbyvel (a mindig gyönyörű Leelee Sobieski miatt már érdemes megnézni a filmet) ami az üzleti problémák és hősünk vallomásai után sok lesz az idős férfinak, szívinfarktust kap. Ezzel egy időbe esik egy másik reklámszakértő (Max Von Sydow alakítása sosem romlik, mindig örülök, ha látom szerepelni) világmegváltó összeesküvése a gyorsétterem láncokkal, melynek célja a szépség fogalmának újraértelmezése, illetve visszafordítása a kőkorbeli felé, amikor a túlsúlyos nők számítottak gyönyörűnek (a széles csípő a termékenység jele volt). Ennek állomásaként a Misha által rendezett, Oroszországba újonnan bevezetendő show, mely egy túlsúlyos hölgy operációkkal való megkarcsúsításáról szólt, tragédiába torkollt: a főszereplő kómába esett. Hősünk mindenért magát okolja és számkivetettként elvonul messze a civilizációtól a pusztába. Ismét ugrunk hét esztendőt az időben, amikor is a Mishát kutató Abby arra a vidékre téved, ahol hősünk terelgeti csordáját. A borzasztó körülmények között élő férfit nem tudja rávenni a visszatérésre a civilizációba, így maga indul vissza. Hősünknek ekkor újabb látomása támad, mely tettre készteti és véghezvisz egy rituálét, melyről akkor még nem is sejti mit takart. Másnap Abby autójában ébred a nyugati termékekkel elárasztott fővárosban, a plakátrengetegben. Itt veszi kezdetét a film abszurditása és Misha őrült hadjárata a Leninnek tulajdonított márkateremtés ellen.

A film gyakorlatilag a megbélyegzés minden aspektusát végigjárja, teljesen kihasználva a címet. Első fele egy karrierista férfi egoista útja a hírnév és pénz felé, majd bukása, második fele pedig egy lázálom a ma már mindent elborító márkák és ezek által a megalapozatlan igényteremtés tragédiájáról. Metaforikus jövőkép a készítők részéről, összefonva az ókori hiedelmeket és modern jelképimádást. Fekete komédia elképesztő látvánnyal és mély mondanivalóval, mely láthatólag a kapitalizmusba fulladt nyugatot részben nem érintette meg intellektuálisan, részben haragot váltott ki belőle. Olyan alkotásnak tartom, amit az embernek egyszerűen meg kell néznie. Lehet, hogy sokaknak semmit nem fog jelenteni, de már csak a mondanivaló miatt érdemes egy esélyt adni neki. Reménykedem benne, hogy idővel szélesebb körben is elterjed majd ez az alkotás, és ha soha nem is fog hatalmas bevételeket elérni, egyike lesz azon filmeknek, mely ambivalens módon hatalmas rajongótábort mondhatnak magukénak, mint a Donnie Darko vagy a Firefly sorozat.

(Batman: The Dark Knight Returns)

A nyolcvanas évek végén járunk, Batman karakterének disztópikus jövőjében (ne felejtsük el, hogy a harmincas években találták ki). Az Egyesült Államok elnöke továbbra is Reagan és javában dúl a hidegháború. Ekkor a valaha élt szuperhősök kora már leáldozott: az emberek félelme és irigysége folytán háttérbe szorultak, volt, akit sebesülése kényszerített nyugdíjazásra (Oliver Quinn, azaz Green Arrow elvesztette egyik karját), másokat kiábrándultságuk (Wonder Woman inkább visszament szigetére). Superman beadta derekát a nagyhatalomnak és az elnök eszközeként az amerikai-orosz konfliktusokban nyújt segítséget (vagyis a Watchmen-hez hasonlóan, ahol Dr. Manhattan teszi ugyanezt, a „demokráciát” tartja fenn erőszakkal), Bruce Wayne-t pedig a Jason Todd (a második Robin) halála* iránti gyász készteti arra, hogy végleg felhagyjon az igazságosztással, történetünk idején immár több mint egy évtizede. Batman főellenfelei szintén lekerültek a porondról: Harvey Dent plasztikai műtétnek veti alá magát, ezzel is igyekezve háttérbe szorítani másik arcát, Selina Kyle (a mindkét oldalon megjelenő macskanő) elhízott és egy escort ügynökséget irányít madámként, Joker pedig nemezisének eltűntével szintén feladja – az Arkham Elmegyógyintézetben kezelik, agyműködése csak a vegetatív funkciókra képes.

A folyamatos háborús helyzet kihat a polgárok életére is. A felnőttek igyekeznek nem törődni a napi politikával és élik saját monoton életüket, a fiatalabbak azonban bandákba verődve játszanak „háborúsdit”; konfliktusaik folyamatos rablásokat és emberéleteket követelnek. A rendőrök tehetetlenek ellenük, Gordon felügyelő pedig saját módszerének csődjét látva inkább nyugdíjba vonul, átadva helyét a fiatal Ellen Yindel-nek, aki csak az erőszakot látja megoldásnak a helyzetre. Amikor az egyik banda, a Mutánsok, olyan mértékűre duzzad, hogy vezérük célként tűzi ki a város elfoglalását, a hatvanas éveiben járó Bruce-t igazságérzete nem hagyja nyugodni és újra felölti köpenyét, hogy újabb pártfogoltjával (a 13 éves Carrie Kelley Robinként máshol nem is tűnik fel) kiegészülve véget vessen a lázongásoknak. A sötét lovag újra felbukkanása azonban magával vonzza a régi ellenfelek megjelenését is…

A Batman: The Dark Kinght Returns-szal a WB fordulóponthoz jutott: a DC Universe Animated Original Movies keretében megjelent rajzfilm messze a képregény feldolgozások között a legerőszakosabb és legsötétebb alkotás. Habár sokan lenézik a képregényeket, puszta meséknek titulálva őket, ahol a csihi-puhinál nem történik több (mely a harmincas-negyvenes években igaz is volt rájuk), mára jóval túlnőttek a történeteik ezen. Ahogy az 1986-ban készült képregény is bizonyítja, az erőszak és annak kezelése központi témává vált, illetve mind a jó, mind a gonosz karakterek motivációi és cselekedetei is színesedtek. Ennek megfelelően nem is ajánlanám gyermekeknek megtekintésre. Van itt minden: a kiskorúak katonaként felhasználásának erkölcsi dilemmája, politikai cinizmus (Reagan elszólása tipikus példája az Egyesült Államok demokrácia-fenntartó álstratégiájának), tömeggyilkosság és fizikai erőszak. Joker karaktere a kezdeti elmebeteg bűnözőből pszichopata sorozatgyilkossá fejlődik, aki a tévékamerák előtt végez több száz emberrel, Batman pedig kiábrándultságában szintén erőszakosabb fegyverekhez nyúl: az őt megkéselő Jokert szembe döfi egy bataranggal és még korábbi sorstársát, az immár kormányügynök Supermant is vérre menő párbajra hívja ki.

Minden összevetve: a Batman: The Dark Kinght Returns megosztó film. Az animációs sorozaton felnőtt nézőket a szembetűnő, tévés sorozatokban eddig nem nagyon tapasztalt színtiszta erőszak meg fogja lepni, akár botránkoztatni is, míg a Nolan-féle feldolgozásokat is kedvelő rajongók élvezni fogják. Egy dolgot mindenesetre le kell vonnunk a filmből: a képregények már nem gyerekeknek szólnak és ezt kénytelen lesz mindenki elfogadni.

* Mint ismeretes, Batman-nek több segítője, Robin-ja volt a képregény sorozatban. A filmekben is szereplő első, a cirkuszi akrobata Dick Grayson később szembekerül Batman módszereivel és Nightwing-ként folytatja igazságosztó karrierjét. Utódja, Jason Todd Joker áldozata lesz, aki először brutálisan megveri egy feszítővassal, majd felrobbantja. Később újabb Robin tűnik fel a Bruce Wayne-t felismerő fiatal Tim Drake személyében, akit Stephanie Brown (Tim barátnője), majd a jelenlegi Damien Wayne (Bruce és Talia al Ghul közös gyermeke) követ. A DC Univerzumban bekövetkezett krízisek során azonban kisebb törések keletkeztek az egyes világok idővonalaiban, ennek következtében később Jason Todd újra felbukkan épen és egészségesen és folytatja kétes igazságosztó szerepét immár mint Red Hood. Részben erről szól a korábban szintén feldolgozott Batman: Under the Red Hood is.

(The Amazing Spider-man – A csodálatos Pókember)

A hollywood-i filmekkel (főleg a képregény feldolgozásokkal) leginkább két probléma szokott adódni: szeretik egy ötletről sokszor lehúzni ugyanazt a bőrt és képtelenek rendes feldolgozásokat készíteni. Így van ez szegény orvosi lovunkkal is, az immár harmadszorra megfilmesített (sokan nem tudják, de a hetvenes években volt már egy trilógia hálószövőnkkel) Pókemberrel.

A fenti tapasztalatokból kiindulva már az előző feldolgozásnál is kétkedve ültem le a moziban: vajon mennyire fog sikerülni valami értékeset összehozni. Hát, ott semennyire sem sikerült. Főhősünk képességeit átírták, ellenségeit többszörözték, életét újraalkották. Éppen ezért vártam sokáig, míg úgy döntöttem, megtekintem a legújabb feldolgozást is, amelynél már főhősünk frizurája is aggasztó volt. Szerencsére azonban azt kell mondjam: az idei feldolgozás közelebb áll a képregényhez, ugyanakkor sok esetben meglehetősen távol is. Ebben nyilván – ahogy az már nem egy esetben előfordult – a korszak változása is szerepet játszott (a karakter kitalálásakor a hatvanas években még jóval eltérőbb életvitel dívott), ugyanakkor ez nem hozható fel az összes negatívum magyarázataként.

Az eredeti képregény alapján a következőket kell tudni főhősünkről, Peter Parkerről: a szülei halála után (mely nincs megmagyarázva tudtommal) nagybátyjához, Ben bácsihoz és feleségéhez, May nénihez került kissrác egy igazi kocka. Egész nap tanul vagy kutat, ami miatt a gimnáziumban ő van a tápláléklánc legalján, folytonos megaláztatásoknak kitéve, a nőkkel pedig nem tud bánni. Egy tudományos kiállítás során aztán megcsípi egy almáriumából kiszabadult, radioaktív sugárzásnak kitett (akkoriban nagy divat volt a hidegháború miatt a radioaktivitással foglalkozni, nem véletlen, hogy több hős is ezáltal tett szert szuperképességekre, gondoljunk pl. Hulkra) pók. Ennek hatására ereje megnövekszik (mely a 2002-es filmmel ellentétben NEM párosul egyik éjszakáról a másikra megjelenő súlyemelő izomzattal), képessé válik a falon mászásra, továbbá szert tesz egy vészhelyzetet jósoló érzékre, a pókösztönre. Új képességeit úgy használja ki, hogy pankrátornak áll (innen a tipikusan amerikai színekben pompázó és minden filmben újradizájnolt jelmeze is), és sorra gyepálja ellenfeleit. Egy meccsét követően a meglehetősen önteltté váló Peter lustaságból futni hagy egy betörőt, aki később rablás közben megöli Peter mentorát és példaképét, Ben bácsit. E fájdalom válik aztán Peter hajtóerejévé az igazságosztás során (mintha egy denevérrel kapcsolatban ismerős lenne a szituáció…) és visszanyeri szerény énjét. Új munkát keres, így beáll riporternek a Hírharsonához (Daily Bugle), a folyton ordító és a pókembert ki nem álló J. Jonah Jameson mellé. A csatái során a falra hálózott kamerájával készített fotókat adja el a főszerkesztőnek, így téve szert a napi betevőre, hogy kisegíthesse immár özveggyé lett nagynénjét. Később egyetemre megy, ahol megismeri legjobb barátját, Harry Osborn-t és első szerelmét, a szőke Gwen Stacy-t, valamint nagynénje bemutatja új szomszédjának, Mary Jane Watsonnak is (aki Peter második nagy szerelme lesz évekkel később). Eközben ugye sorra csatázik ellenfeleivel, akiknek legtöbbje totál hibbant: ilyenek a Zöld manó (Green Goblin), valamint utóda, a Vészmanó (Hobgoblin), Oktopusz doktor, Skorpió, a Gyík (Lizard), a Homokember (Sandman), Rhino és személyes kedvencem: a Méreg (Venom).

A leírtakból a mindkét feldolgozást ismerők számára látható, hogy egy-egy momentum megtalálható az összes filmben, azonban ezeket egybe kellene gyúrni ahhoz, hogy megkapjuk a tökéletest. Így viszont a 2002-es feldolgozásból egy bohózat, a 2012-esből pedig egy dráma lett.

A képregényes történethez A csodálatos Pókember már közelebb áll ugyan, azonban – vélhetőleg abból a célból, hogy kétszer ne szerepeljenek ugyanazok a jelenetek a filmekben – pont azok a fordulatok hiányoznak belőle, amelyek a pókember igazi karakterét adják. A rajongókat sokkoló ötletet szerencsére visszavonták a hálólövéssel kapcsolatban és új Peterünk már nem maga termeli saját hálóját (egyszerűen nevetséges volt az a rész a 2002-es verzióban), hanem zseniképességeit felhasználva készít magának egy csuklóra szerelhető szerkezetet, amely patronokba töltött, levegőre szilárduló anyagot lő ki magából, létrehozva a jellegzetes pókhálót. Sajnos azonban itt is mellényúltak, habár nem olyan szinten: a Marvel univerzumra eléggé jellemző sokverziós pókemberből (százféle különböző pókember történetet lehet ugyanis olvasni a képregényekben, amelyek néha elképesztőek, például az egyikben Peter lánya lesz a következő pókember) ugyanis elővették az Ultimate-ben használt, kívülről a csuklóra szerelhető, világító szerkentyűt, mely csuklómozgásra lő, nem gombnyomásra. Pókember ismert kéztartása ugyanis ezzel magyarázható: a kilövőszerkezet elsütő billentyűje Peter tenyerében található, így mikor hálót akar lőni, középső ujjait behajlítva nyomja meg a gombot. Ez a másik szerkezetnél nem így van, nem is láthatjuk tőle sűrűn a kézmozdulatot. Ugyanígy állunk a tragédiával is: ellőtték az eredeti ötletet a 2002-es verzióban, így új főhősünk valójában nem okozta a tragédiát, az Ben bácsi saját hibájából történik. Így elveszítjük azt a mély fájdalmat, ami Petert alázatossá és elszánttá teszi. Ellenben itt már Gwen az első barátnője, ahogy annak lennie kell, bár kissé korán (ld. fent). Továbbá az alkotók szerencsére ebben a filmben nem követték el azt a hibát, amihez az előző trilógiában makacsul ragaszkodtak és rendre el is buktak miatta: az idei feldolgozásban csak egy főgonosz található. Peterünk így nem kapkodja a fejét, ráér képességeit fejleszteni és a történet sem lesz összecsapott, töredékes. Viszont habár voltak jelei, ebben a filmben sem sikerült kidomborítani Peter legnagyobb képességét: a karaktert leginkább az választja el a többitől és teszi egyedivé, hogy nem veszi magát komolyan. Igazi szájhős ő, aki harc közben a gyenge kölyök beütéssel továbbra is cukkolja ellenfeleit, hogy azok felidegesítve magukat valami hibát ejtve könnyen legyőzhetővé váljanak. Mivel eleve kevésre sikerült a harc az előtörténet sokadszori bemutatása miatt, nem is lehetett volna ezt annyira kihangsúlyozni, ugyanakkor a meglévő harcok közben sem beszél sokat főhősünk (és akkor sem humorizál túlzottan), ami nagy kár. Gondjaim voltak továbbá Peter jellemét illetően. A gördeszkát és a frizurát inkább nem kommentálom, úgy látszik a mai fiatalságot így akarták megfogni. Azt viszont már nehezebben tudom elfogadni, hogy főhősünk kitaszítottságát, elnyomását az iskolában egy-két beszólástól eltekintve a ruházattal pótolták. Semmi nem jön át a többszörösen meggyötört kissrác személyiségből, sőt, mivel védi a nála is gyengébbeket, még cool guy beütése is van, ami aztán tényleg távol áll a karakterétől. Egy dologért viszont teljes elismerés jár a készítőknek: a felszabadultság érzését, a repülésközeli állapot bemutatását, az örömöt, amit hálóhintázás közben érez Peter sikerült tökéletesen bemutatni. A kameramozgások nagyszerűek – bár az egyes szám első személyben mutatott számomra kissé erőltetett volt. Amit nem nagyon értettem, az a képregényben meglehetősen kevesebb szerepet kapó Oscorp folyamatos jelenléte a filmben. Úgy látszik, a legújabb rajzfilmfeldolgozáshoz (az Ultimate Spiderman nagy jól bemutatja Peter fent ismertetett humorát, csak ajánlani tudom) igazodva a közös gonosz a cég, és annak vezetője termeli ki majd pókember ellenfeleit, metaforaként szolgálva a mai kapitalista irányításhoz.

Mindent összevetve A csodálatos Pókember egész jó film. Az előző feldolgozást mérföldekkel megelőzi képregényhűségben, ugyanakkor nem egy esetben válik lyukacsossá a logika benne. A színészek viszont számomra nem voltak jók, és itt nem a játékukra gondolok, egyszerűen nem illettek a szerepükhöz. A közel 30 éves Andrew Garfield Peternek túlkoros, elnyomott kockának túl jóképű, Martin Sheen pedig túl kisportoltnak tűnik pocakos Ben bácsinak. Mindemellett élvezhető pop corn story, mely semmi újdonsággal nem fog szolgálni, viszont szórakoztató. Folytatását tervezik (ez kiderül az utolsó jelentből is) és egyszer talán beolvasztják a Bosszúállókba (a képregényben nem egyszer harcoltak vállvetve ezek a hősök, ld. Secret Wars) is, de ez még a jövő zenéje.

(The Troll Hunter)

(Iron Sky)

Avagy hogyan csináljunk látványos filmet szinte semmi pénzből és egy haveri ökörködés során született ötletből? Erre ad választ a kint idén februárban bemutatott finn-német-ausztrál koprodukciós „remekmű”, melynek nemcsak története, hanem elkészítése is elég rendhagyóra sikeredett.

Az Iron Sky története röviden a következő: 2018-ban egy amerikai űrkomp száll le a Hold sötét oldalán két utasával azzal a hivatalos céllal, hogy az amerikai választásokon újra induló elnökasszonyt (Stehanie Paul) hirdesse mind az űrkompra erősített lobogókkal – ami nyilvánvalóan látszani fog a Holdról, pláne a másik oldaláról –, mind magával a legénységgel. Nemhivatalosan leszállás után neki is állnak keresni a valódi célként kitűzött Helium-3 nevezetű energiaforrást, mely az Egyesült Államokat több ezer évre függetlenítené a világ többi hatalmával szemben gazdasági fronton. Rá is találnak az anyagra, amikor is kiderül, azt már bányássza egy rakás náci, akik a második világháború után kerültek a Holdra, ahol sikerült is szépen berendezkedniük egy hatalmas horogkereszt alakú bázison, ahol folyamatosan készülnek a nagy visszavágásra a Föld ellen. Az „untermensch” számukra nyilvánvalóan támadó jellegű megjelenése kapujukban némileg kapkodásra készteti az árjaleszármazottakat, így az aktuális Führer, Wolfgang Kortzfleisch (Udo Kier) – akinek legnagyobb problémája a Hitlerezést kiirtani a megszokásból és a saját nevét visszahallani helyette – el is küldi a közismerten utódjának tartott Klaus Adler-t (Götz Otto), nézzen utána, mi is folyik odalent és készítse elő a terepet az invázióra. Adler – és az űrhajóra fellopakodó kíváncsi barátnője (Julia Dietze) – meg is teszik ezt, bár kissé fura módon: az elnök jobb keze, Vivian Wagner (Peta Sergeant) felkarolja őket és náci propagandájukat átalakítva felhasználja őket az elnök választási hadjáratában. Az űrnácik eközben saját terveiket szövögetik – csak kissé más megközelítésből – a világ meghódítására, miközben az elrabolt és odafent árjává alakított volt fekete asztronauta kénytelen megbarátkozni új kinézetével és felhívni az emberek figyelmét a Holdbéli veszélyre.

Az egész film nagyjából egy kérdés körül forog: immár hetven évvel a második világháború kezdete után lehet-e gúnyt űzni a nácikból (a történelmi elfogadásban ugye nagy szerepe volt a világháború végének 60. évfordulójára készített német világháborús filmeknek, mint A bukás – Hitler utolsó napjai is), illetve lehet-e humorizálni a horogkereszttel? Erre a válaszok valószínűleg vegyesek lesznek (a németek nem valószínű, hogy helyeselték a dolgot, annak ellenére, hogy az ősbemutató a Berlini Filmfesztiválon történt), de számomra ez a film egyértelműen bemutatta, hogy lehet! Az Iron Sky amellett, hogy fanasztikumba tartozó történetével több film paródiáját is vegyíti, egyben remek görbe tükröt állít a politika és a nemzetközi együttműködések rendszere elé is. Habár a Holdon fészkelő nácik technikai szinten az űrhajógyártást kivéve (még űrzeppelinjük is van!) jóval alul vannak maradva a Földhöz képest (itt ne felejtsük el, hogy pont a másik világháborús vesztes, Japán e fejlődés legnagyobb hajtóereje a világon a mai napig), morális szinten semmivel sem különböznek a másik főszereplő amerikaiaktól, ahol a Holdon simán rabszolgának nézett afroamerikai űrhajóst azzal a céllal küldik ki a világűrbe, hogy az elnök megmutassa: még egy feketét is fel tud küldeni a Holdra. Ugyanígy az ENSZ Biztonsági Tanácsa is köpönyegforgató, egymást kigúnyoló politikusokból áll, akiknek mind vaj van a füle mögött: az amerikai űrhajó, mint az invázióval szembeni védelmi fegyver – ami mellesleg ahhoz képest, hogy kutatói céllal építették, véletlenül csordultig van atomfegyverrel – debütálása után hirtelen kiderül: minden egyes államnak van saját űrhajója atomfegyverekkel megpakolva, holott az általuk aláírt egyezmények alapján semmi ilyennel nem rendelkezhetnének. A film vége pedig nagyszerű példája az emberi gyarlóságnak és a hatalomvágynak: a Helium-3 megszerzése érdekében a nemzetek egymásnak esnek – először ökölharcot vívva a BT helyiségében, majd globálisan is.

Ahogy azt fent említettem, a film nemcsak történetét illetően rendhagyó: a korábban szintén űrszatírákat készítő, finn születésű Timo Vuorensola – akiről Imdb-s adatlapja mindössze annyit tartalmaz, hogy az Älymystö nevezetű finn black metal industrial noise banda énekese – által rendezett film mind elkészítését, mind forgatókönyvét illetően nagy részben a közönségre volt bízva. A film összköltségvetésének mintegy hetedét (!) a rajongói támogatásból szedték össze (az angol nevén crowd founding-nak keresztelt bevételi forrás nem új keletű dolog, hasonlóképpen próbálja Árpa Attila is összeszedni az Argo 2. részére a pénzt, azonban ilyen arányban még nem volt jelen egy alkotásnál sem), akik pénzükért beleszólhattak a forgatókönyvbe, esetenként új ötletekkel kiegészítve azt. A végeredmény ennek megfelelően kissé szét is esett, azonban véleményem szerint az internetes fórum a humorfaktorra biztosan pozitív hatással volt (csak példaként említve: a hivatkozott Hitlerről szóló film egy internetes körökben ismert jelenete, amely több esetben volt már valamely vicc eszköze, biztosan a rajongói nyomás hatására került bele ebbe a filmbe is).

Mindent összevetve: az Iron Sky-t kellően elmebeteg és humoros filmnek értékelem és habár az olcsó jelenetei miatt nem biztos, hogy kiadnám rá egy mozijegy árát (habár a hazai mozikat ismerve kizártnak tartom, hogy nálunk ne rögtön DVD-n jelenjen meg), egyszer mindenképpen ajánlom a megtekintését!

Akinek pedig bejött a film, az biztosan örömmel fogadja majd a hírt, hogy képregény változatban külföldön be lehet szerezni az előzménytörténetet (Iron Sky: Bad Moon Rising címmel), illetve a rendező már most bejelentette: előzményfilm és folytatás is tervben van, habár erről többet erről nem nyilatkozott.

(The Awakening)

Az első világháborút követően Európa nagy részét elöntötte a kétségbeesés. Szinte minden ember elvesztett valakit a rokonai közül a harcok során, és akkor még szerencsésnek mondhatta magát, hogy a vagyona megmaradt. Nem véletlen, hogy sokan keresték fel a különböző médiumokat, hogy eltávozott rokonaikkal léphessenek kapcsolatba rajtuk keresztül. Azonban az egyre növekvő számban ilyesféle tehetségről tanúbizonyságot tevő személyekről sok esetben kiderült, hogy csak szemfényvesztéssel próbálják rászedni a megkeseredett és éppen ezért hinni akaró embereket, hogy kicsalhassák megtakarított pénzüket.

Ebbe a korba – egészen pontosan 1921-be – kísér el minket a The Awakening című film, melyet sok társával egyetemben a külföldi 2011. novemberi bemutatóhoz képest kis hazánkban tél előtt nem fogunk majd a mozikban látni – ha egyáltalán eljut odáig.

A film egy elég meglepő jelenettel nyit: ahogy az a szellemes horroroknál előfordul, egy szeánszon találjuk magunkat, ahol a fent említett kétségbeesett rokonok próbálnak szeretteikkel kapcsolatba lépni, tömegesen. Ahogy az kell, a gyertyák kezdenek kihunyni, az izgalom fokozódik és árnyakat kezdünk el látni egy üvegbúrában… amikor az egyik ügyfél felpattan és pillanatok alatt leleplezi az egészet a háttérből irányító csaló bandát. Ekkor ismerhetjük meg történetünk főszereplőjét, Florence Cathcart-ot (Rebecca Hall), az akkori felfogásokhoz méltatlan módon nadrágot hordó és független detektívnőt. Florence leleplezéssel foglalkozik spirituális területen, mellyel több ellenséget szerez, mint barátot – habár a többi ügyfelet megóvja, hogy csalás áldozatává váljanak, mégis ellenszenvet szít közöttük tettével, ugyanis ezzel megfosztotta őket a bizakodás lehetőségétől is. Rögtön a leleplezést követő eseményekből kiderül: Florence „munkája” nem teljesen idegen saját magánéletétől sem – habár az eljárás során objektív és magabiztos marad, a leleplezést követően szomorúság fogja el, ugyanis ő is elvesztett valakit a közelmúltban, akivel felvenné a kapcsolatot, ha lenne rá módja.

Az újabb csalódás okozta elkeseredettségében találja meg újabb ügyfele, Robert Mallory (Dominic West), egy vidéki fiúinternátus tanára, aki megkéri Florence-t, segítsen neki leleplezni egy szellemhistóriát az internátusban, mely addigra egy kisfiú halálát is okozta. A bemutatott bizonyítok hatására újabb reménnyel telve indul útnak főhősünk a tanárral vissza a családi kúriából átalakított iskolába, ahol – mint a tanártól megtudja – rajongója is akad az egyik nevelőnő személyében.

Nagyjából ennyit elég is tudni a The Awakening-ről, mely egy egészen érdekesen induló, ám annál elcsépeltebben befejezett film. A nyitójelenet és az azt követő nagyjából egy óra felkavarja az embert és bár – szerencsére – nem bővelkedik a számomra elcsépelt sikoltós jelenetekben, a feszültséget fenn tudja tartani a jól összevágott jelenetekkel is és természetesen a századeleji atmoszférával. A leginkább suttogásokra és hirtelen jelenetekre alapozó horror félig-meddig detektívregényre hasonlít, hiszen nem minden tudható be a szellemnek, viszont annál több az egymás elől is rejtőző tanároknak. Szorongó, esetenként kétségbeesett vagy elmebeteg jellemekben bővelkedik a film, amelyet áthat a búskomorság – a háború és a kitaszítottság érzése. Azonban sajnos itt is megtörtént, ami már oly sok esetben a jó kezdettel rendelkező filmeknél: az utolsó negyedre valahogy a készítők kifogytak az ötletekből és egy teljesen zagyva befejezéssel álltak elő. Félreértés ne essék: van értelme a befejezésnek, csak éppen az addig történtekhez nehezen lehet kapcsolni. Így főhősünk a befejezésre megtud mindent, amit nem is akart, ugyanakkor semmit nem talált, amit keresett, de mintha ez nem is zavarná. A rossz elnyeri büntetését, a jó méltó jutalmát, a néző pedig csak ül a képernyő előtt és arra gondol: most ez mi volt?

Az eddig csak sorozatok készítésével foglalkozó Nick Murphy (aki a film írója és rendezője is egyben) alkotását ezért nem tudom az újranézhető kategóriába sorolni, sőt, ha a kezdése nem lett volna ennyire reményteljes, a nézhető kategóriába sem. A feladat itt is túl nehéz volt úgy látszik, egy nagyszerű horrorhoz szükséges minden remek kellék ellenére. Kár.