(The Awakening)

Az első világháborút követően Európa nagy részét elöntötte a kétségbeesés. Szinte minden ember elvesztett valakit a rokonai közül a harcok során, és akkor még szerencsésnek mondhatta magát, hogy a vagyona megmaradt. Nem véletlen, hogy sokan keresték fel a különböző médiumokat, hogy eltávozott rokonaikkal léphessenek kapcsolatba rajtuk keresztül. Azonban az egyre növekvő számban ilyesféle tehetségről tanúbizonyságot tevő személyekről sok esetben kiderült, hogy csak szemfényvesztéssel próbálják rászedni a megkeseredett és éppen ezért hinni akaró embereket, hogy kicsalhassák megtakarított pénzüket.

Ebbe a korba – egészen pontosan 1921-be – kísér el minket a The Awakening című film, melyet sok társával egyetemben a külföldi 2011. novemberi bemutatóhoz képest kis hazánkban tél előtt nem fogunk majd a mozikban látni – ha egyáltalán eljut odáig.

A film egy elég meglepő jelenettel nyit: ahogy az a szellemes horroroknál előfordul, egy szeánszon találjuk magunkat, ahol a fent említett kétségbeesett rokonok próbálnak szeretteikkel kapcsolatba lépni, tömegesen. Ahogy az kell, a gyertyák kezdenek kihunyni, az izgalom fokozódik és árnyakat kezdünk el látni egy üvegbúrában… amikor az egyik ügyfél felpattan és pillanatok alatt leleplezi az egészet a háttérből irányító csaló bandát. Ekkor ismerhetjük meg történetünk főszereplőjét, Florence Cathcart-ot (Rebecca Hall), az akkori felfogásokhoz méltatlan módon nadrágot hordó és független detektívnőt. Florence leleplezéssel foglalkozik spirituális területen, mellyel több ellenséget szerez, mint barátot – habár a többi ügyfelet megóvja, hogy csalás áldozatává váljanak, mégis ellenszenvet szít közöttük tettével, ugyanis ezzel megfosztotta őket a bizakodás lehetőségétől is. Rögtön a leleplezést követő eseményekből kiderül: Florence „munkája” nem teljesen idegen saját magánéletétől sem – habár az eljárás során objektív és magabiztos marad, a leleplezést követően szomorúság fogja el, ugyanis ő is elvesztett valakit a közelmúltban, akivel felvenné a kapcsolatot, ha lenne rá módja.

Az újabb csalódás okozta elkeseredettségében találja meg újabb ügyfele, Robert Mallory (Dominic West), egy vidéki fiúinternátus tanára, aki megkéri Florence-t, segítsen neki leleplezni egy szellemhistóriát az internátusban, mely addigra egy kisfiú halálát is okozta. A bemutatott bizonyítok hatására újabb reménnyel telve indul útnak főhősünk a tanárral vissza a családi kúriából átalakított iskolába, ahol – mint a tanártól megtudja – rajongója is akad az egyik nevelőnő személyében.

Nagyjából ennyit elég is tudni a The Awakening-ről, mely egy egészen érdekesen induló, ám annál elcsépeltebben befejezett film. A nyitójelenet és az azt követő nagyjából egy óra felkavarja az embert és bár – szerencsére – nem bővelkedik a számomra elcsépelt sikoltós jelenetekben, a feszültséget fenn tudja tartani a jól összevágott jelenetekkel is és természetesen a századeleji atmoszférával. A leginkább suttogásokra és hirtelen jelenetekre alapozó horror félig-meddig detektívregényre hasonlít, hiszen nem minden tudható be a szellemnek, viszont annál több az egymás elől is rejtőző tanároknak. Szorongó, esetenként kétségbeesett vagy elmebeteg jellemekben bővelkedik a film, amelyet áthat a búskomorság – a háború és a kitaszítottság érzése. Azonban sajnos itt is megtörtént, ami már oly sok esetben a jó kezdettel rendelkező filmeknél: az utolsó negyedre valahogy a készítők kifogytak az ötletekből és egy teljesen zagyva befejezéssel álltak elő. Félreértés ne essék: van értelme a befejezésnek, csak éppen az addig történtekhez nehezen lehet kapcsolni. Így főhősünk a befejezésre megtud mindent, amit nem is akart, ugyanakkor semmit nem talált, amit keresett, de mintha ez nem is zavarná. A rossz elnyeri büntetését, a jó méltó jutalmát, a néző pedig csak ül a képernyő előtt és arra gondol: most ez mi volt?

Az eddig csak sorozatok készítésével foglalkozó Nick Murphy (aki a film írója és rendezője is egyben) alkotását ezért nem tudom az újranézhető kategóriába sorolni, sőt, ha a kezdése nem lett volna ennyire reményteljes, a nézhető kategóriába sem. A feladat itt is túl nehéz volt úgy látszik, egy nagyszerű horrorhoz szükséges minden remek kellék ellenére. Kár.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.