(Arcmás – Faces in the Crowd)

Az utóbbi időben készült filmjeiből kiindulva Mila Jovovich neve szinte egybeforrt a középszerű (nagyrészt) horrorfilmekkel (v.ö.: A kaptár, Negyedik típusú találkozások, Pokoli édenkert). Így van ez az Arcmás című filmmel is, ahol az alapötlet nagyon jó, sajnos az azon alapuló történet és a megvalósítás már kevésbé – ugyanakkor látszik az igyekezet.

A film története a következő: Anna Marchant (Mila Jovovich) éppen egy barátnőivel átmulatott éjszaka után sétál hazafelé egyedül a sötét felújítás alatt lévő hídon, amikor is szemtanúja lesz a média által is felkapott sorozatgyilkos legújabb bűntettének. A „munkájába” éppen belemerülő gyilkos is észreveszi a lányt, aki bár látja a férfi arcát, menekülés közben leesik a hídról és beveri a fejét, ami végzetes következményekkel jár további életére nézve. Prosopagnosia-t állapítanak meg nála, amely idegi „fogyatékosság” lényegében az arcok megjegyzését gátolja. Anna soha többet nem lesz képes arcról felismerni senkit – még legjobb barátnőit és férjét sem. Meg kell tanulnia egyéb ismertetőjelek alapján beazonosítani az embereket (pl.: nyakkendőszín), hogy továbbra is a lehető legteljesebb életet élje és ne folyamatos kételyek között a körülötte élő emberek kilétét illetően. Időközben tudomást szerez erről a gyilkos is, aki kihasználva a helyzetet megpróbálja kiiktatni évtizedes tevékenysége egyetlen szemtanúját…

Ennyi a történet röviden, mely az alapötletet leszámítva szinte semmi újdonsággal nem szolgál és a tapasztaltabb nézők gyakorlatilag kezdettől fogva tudni fogják a végét is. Azonban az alapötlet tényleg nagyon jó. Ami számomra döbbenetes volt, hogy ez a betegség a valóságban is létezik. Lényegében abban áll, hogy az emberek egymás megismerése érdekében eltárolnak információkat a többiek arcával kapcsolatosan: ezek általában olyan jellegzetességek, amelyek nem találhatóak meg máshol, illetve eltérően, mint a szemöldök közelsége vagy dússága, vagy egy sebhely, tetoválás, piercing, stb. az arcon. Ily módon tudjuk megkülönböztetni egymást és megismerni a hozzánk tartozókat – ahogy ezt a filmben is említik, lényegében ez evolúciós képesség, ami a túléléshez szükséges. A prosopagnosiában szenvedőknél ez a képesség hiányzik, vagyis ránézve kétszer ugyanarra az arcra nem tudják elraktározni a jellegzetes vonásokat, hanem tulajdonképpen mindig mást fedeznek fel, amiről az agyuk megpróbálja memorizálni őket – a folyamatosan újabb jellegzetességek felfedezése pedig meghiúsítja a megismerést, hiszen mindig új lesz egy arc a beteg számára.

Ezt próbálták kihasználni a filmben is, azonban nem sok sikerrel. Bár az igyekezet megvolt, a készítők elfelejtettek valamit: attól, hogy valakinek az arca mindig más Anna szemszögéből, a testfelépítése (és a hangja) még nem változik. Ugyanis úgy kerül bemutatásra a néző számára a betegség, hogy Anna párját és barátnőit mindig más színészek játsszák el, akik eltérő testfelépítéssel rendelkeznek. Véleményem szerint egyszerűbb és sikeresebb lett volna egy CGI arcváltoztatás mindig ugyanazon a színészen – azonban ettől túl egyszerű lett volna a történet is. Hiszen arra mennek rá, hogy Anna nem tudja, ki a gyilkos, mivel nem tudja megjegyezni az arcokat, azonban a testfelépítésből rögtön rá lehetne jönni – így a film rosszul van megcsinálva, ugyanakkor túl egyszerű lenne máshogy.

A sorozatos forgatókönyvíróként elhíresült rendező, Julien Magnat filmje ekképpen egy nagyon jó alapötletből kiindulva, ám vérszegény történettel nem sok sikerre számíthat. Kár érte.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.