Éjjeli bolyongások
2011.11.30. 16:01
(Éjfélkor Párizsban - Midnight in Paris)
A film, amire csak azt tudom mondani: Woody Allen ismét a nyeregben! Nem mondanám magamat egy nagy Woody rajongónak, nem láttam minden filmjét, de amiket láttam, azok általában tetszettek. Általában, ugyanis a pozitív élményeket sajnos csak a régi filmjeiről mondhatom el. Valahogy amióta a híres alacsony szemüveges értetlen emberke (Kern András szinkronhangja nagyon illett rá) kikerült filmjeiben a képből, számomra a Woody Allen filmek elvesztették varázsukat. Bár az elbeszélés modora és a szalonhangulat, a kamaraszínházas megjelenítés megmaradtak – ezek egyébként nagyszerűen szoktak párosulni a történetekkel –, mégis, ezek a filmek már nem voltak számomra annyira szórakoztatóak.
A fentiek miatt némi ellenérzéssel ültem be a filmre, azon izgulva, hogy csak most ne kelljen negatív kritikát írnom. Szerencsére ez esetben – bár a rendező fellépése ismét elmaradt – mégsem kellett csalódnom a produkcióban, sőt, azt mondhatom, olyan volt ez a film, mint a régi jó Woody Allen filmek!
A történet röviden: Gil (Owen Wilson), a romantikus író Párizsban tölti szabadidejét menyasszonyával, Inezzel (Rachel McAdams), és közben azon ábrándozik, milyen lehetett a város fénykorában, a húszas években élni itt. Egy este rámosolyog a szerencse, amikor menyasszonya faképnél hagyva őt elmegy táncolni régi ismerősével, a kissé spicces Gil pedig gyalog indul haza Párizs utcáin. Ahogy az megszokott a turistáknál egy szűk utcás városban, az író rövid időn belül teljesen eltéved. Leülve egy templom lépcsőjére éppen azon töpreng, hogy találhatna haza, mikor megszólal az éjféli harang és egy oldsmobile tűnik fel a férfi mellett a ködből. Az autó utasai szelíden invitálják főhősünket egy partyba, ahol kiderül: hősünk visszament az időben a számára áhított húszas évekbe, így személyesen is beszélgethet néhány mondatot példaképeivel: Hamingway-jel, Fitzgerald-dal, Picasso-val és a többi korabeli hírességgel. Az időutazás azonban ráébreszti hősünket: nincs egyedül vágyódásával. Mindenki más után áhítozik, ilyen az emberi természet. Akárhova megy, senki sincs megelégedve korával, a századeleji barátnője (Marion Cotillard) száz évvel korábbra menne vissza – számára az az aranykor –, a festők a reneszánszba, stb. A korok között utazgatva kiderül számára, mennyire nem illik össze menyasszonyával sem és saját korának mégis megvannak az előnyei (bár számára ez csak az antibiotikumok létezésében merül ki).
A főszereplőt alakító Owen Wilson enyhén szólva sem tartozik a kedvenc színészeim közé. Humorát sosem találtam szórakoztatónak, nyálas és unalmas fickónak tartottam. Azonban minden ellenszenvem ellenére ebben a filmben remekül alakít. Nem egyszer láttam már az elveszett ember szerepében, de ezt most tényleg nagyon hozza. Hozzáteszem, ezt annyira nem a saját talentumának tulajdonítanám, hanem a nagyszerű forgatókönyvnek és a rendezésnek.
A Woody Allen filmekben jobban belegondolva talán nem is maga a színész, inkább az általa alakított karakter hiányzott. Mindenkinek voltak ambíciói, céljai és azok elérésére törekedtek vagy igyekeztek azoknak megfelelni. Az Owen által alakított főhős viszont teljesen Woody korábbi karakterét hozza végig a film alatt. Egyszerű ember, akit elvarázsol a találkozás a nagy művészekkel, de eszébe sem jut lefényképezkedni velük. Rendszeresen találkozik híres festőkkel (Dalí valami zseniálisan lett megalkotva), írókkal és sosem jut eszébe egyiktől sem kérni vagy venni egy saját példányt, esetleg aláíratni egy sajátot. Ő több ennél (vagy kevesebb?): nem az anyagiak hajtják, csak élvezi ez életet, azt, amit saját korában nem tehet meg. A film végére jön rá, hogy ez nem csak írói válsága miatt van. Voltaképpen egy oka van annak, miért is nem tudja élvezni saját életét és korát: menyasszonya, aki mindenben elnyomja, ha pedig Gil ellenkezik vele, egyszerűen faképnél hagyja. Megvilágosodását követően főhősünk már nem jár vissza a templomhoz sem éjfélkor, hisz élete immár a megfelelő kerékvágásban jár.
Aki ismerős Woody Allen filmjeiben, az tudni fogja, miről beszélek, mikor azt mondom: a Midnight in Paris az A hétalvó ellentéte: visszafelé jár a korokban és vissza is talál saját idejébe.
Mindenkinek szívből tudom ajánlani, aki szereti Woody Allen filmjeit, vagy csak megnézne egy könnyed vígjátékot különböző korszakokról, hírességekről és a romantika fővárosáról!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Budapesti Libidó 2011.12.07. 20:33:27
Alaister B. Chronos 2011.12.08. 12:42:29
Utolsó kommentek