(The Amazing Spider-man – A csodálatos Pókember)

A hollywood-i filmekkel (főleg a képregény feldolgozásokkal) leginkább két probléma szokott adódni: szeretik egy ötletről sokszor lehúzni ugyanazt a bőrt és képtelenek rendes feldolgozásokat készíteni. Így van ez szegény orvosi lovunkkal is, az immár harmadszorra megfilmesített (sokan nem tudják, de a hetvenes években volt már egy trilógia hálószövőnkkel) Pókemberrel.

A fenti tapasztalatokból kiindulva már az előző feldolgozásnál is kétkedve ültem le a moziban: vajon mennyire fog sikerülni valami értékeset összehozni. Hát, ott semennyire sem sikerült. Főhősünk képességeit átírták, ellenségeit többszörözték, életét újraalkották. Éppen ezért vártam sokáig, míg úgy döntöttem, megtekintem a legújabb feldolgozást is, amelynél már főhősünk frizurája is aggasztó volt. Szerencsére azonban azt kell mondjam: az idei feldolgozás közelebb áll a képregényhez, ugyanakkor sok esetben meglehetősen távol is. Ebben nyilván – ahogy az már nem egy esetben előfordult – a korszak változása is szerepet játszott (a karakter kitalálásakor a hatvanas években még jóval eltérőbb életvitel dívott), ugyanakkor ez nem hozható fel az összes negatívum magyarázataként.

Az eredeti képregény alapján a következőket kell tudni főhősünkről, Peter Parkerről: a szülei halála után (mely nincs megmagyarázva tudtommal) nagybátyjához, Ben bácsihoz és feleségéhez, May nénihez került kissrác egy igazi kocka. Egész nap tanul vagy kutat, ami miatt a gimnáziumban ő van a tápláléklánc legalján, folytonos megaláztatásoknak kitéve, a nőkkel pedig nem tud bánni. Egy tudományos kiállítás során aztán megcsípi egy almáriumából kiszabadult, radioaktív sugárzásnak kitett (akkoriban nagy divat volt a hidegháború miatt a radioaktivitással foglalkozni, nem véletlen, hogy több hős is ezáltal tett szert szuperképességekre, gondoljunk pl. Hulkra) pók. Ennek hatására ereje megnövekszik (mely a 2002-es filmmel ellentétben NEM párosul egyik éjszakáról a másikra megjelenő súlyemelő izomzattal), képessé válik a falon mászásra, továbbá szert tesz egy vészhelyzetet jósoló érzékre, a pókösztönre. Új képességeit úgy használja ki, hogy pankrátornak áll (innen a tipikusan amerikai színekben pompázó és minden filmben újradizájnolt jelmeze is), és sorra gyepálja ellenfeleit. Egy meccsét követően a meglehetősen önteltté váló Peter lustaságból futni hagy egy betörőt, aki később rablás közben megöli Peter mentorát és példaképét, Ben bácsit. E fájdalom válik aztán Peter hajtóerejévé az igazságosztás során (mintha egy denevérrel kapcsolatban ismerős lenne a szituáció…) és visszanyeri szerény énjét. Új munkát keres, így beáll riporternek a Hírharsonához (Daily Bugle), a folyton ordító és a pókembert ki nem álló J. Jonah Jameson mellé. A csatái során a falra hálózott kamerájával készített fotókat adja el a főszerkesztőnek, így téve szert a napi betevőre, hogy kisegíthesse immár özveggyé lett nagynénjét. Később egyetemre megy, ahol megismeri legjobb barátját, Harry Osborn-t és első szerelmét, a szőke Gwen Stacy-t, valamint nagynénje bemutatja új szomszédjának, Mary Jane Watsonnak is (aki Peter második nagy szerelme lesz évekkel később). Eközben ugye sorra csatázik ellenfeleivel, akiknek legtöbbje totál hibbant: ilyenek a Zöld manó (Green Goblin), valamint utóda, a Vészmanó (Hobgoblin), Oktopusz doktor, Skorpió, a Gyík (Lizard), a Homokember (Sandman), Rhino és személyes kedvencem: a Méreg (Venom).

A leírtakból a mindkét feldolgozást ismerők számára látható, hogy egy-egy momentum megtalálható az összes filmben, azonban ezeket egybe kellene gyúrni ahhoz, hogy megkapjuk a tökéletest. Így viszont a 2002-es feldolgozásból egy bohózat, a 2012-esből pedig egy dráma lett.

A képregényes történethez A csodálatos Pókember már közelebb áll ugyan, azonban – vélhetőleg abból a célból, hogy kétszer ne szerepeljenek ugyanazok a jelenetek a filmekben – pont azok a fordulatok hiányoznak belőle, amelyek a pókember igazi karakterét adják. A rajongókat sokkoló ötletet szerencsére visszavonták a hálólövéssel kapcsolatban és új Peterünk már nem maga termeli saját hálóját (egyszerűen nevetséges volt az a rész a 2002-es verzióban), hanem zseniképességeit felhasználva készít magának egy csuklóra szerelhető szerkezetet, amely patronokba töltött, levegőre szilárduló anyagot lő ki magából, létrehozva a jellegzetes pókhálót. Sajnos azonban itt is mellényúltak, habár nem olyan szinten: a Marvel univerzumra eléggé jellemző sokverziós pókemberből (százféle különböző pókember történetet lehet ugyanis olvasni a képregényekben, amelyek néha elképesztőek, például az egyikben Peter lánya lesz a következő pókember) ugyanis elővették az Ultimate-ben használt, kívülről a csuklóra szerelhető, világító szerkentyűt, mely csuklómozgásra lő, nem gombnyomásra. Pókember ismert kéztartása ugyanis ezzel magyarázható: a kilövőszerkezet elsütő billentyűje Peter tenyerében található, így mikor hálót akar lőni, középső ujjait behajlítva nyomja meg a gombot. Ez a másik szerkezetnél nem így van, nem is láthatjuk tőle sűrűn a kézmozdulatot. Ugyanígy állunk a tragédiával is: ellőtték az eredeti ötletet a 2002-es verzióban, így új főhősünk valójában nem okozta a tragédiát, az Ben bácsi saját hibájából történik. Így elveszítjük azt a mély fájdalmat, ami Petert alázatossá és elszánttá teszi. Ellenben itt már Gwen az első barátnője, ahogy annak lennie kell, bár kissé korán (ld. fent). Továbbá az alkotók szerencsére ebben a filmben nem követték el azt a hibát, amihez az előző trilógiában makacsul ragaszkodtak és rendre el is buktak miatta: az idei feldolgozásban csak egy főgonosz található. Peterünk így nem kapkodja a fejét, ráér képességeit fejleszteni és a történet sem lesz összecsapott, töredékes. Viszont habár voltak jelei, ebben a filmben sem sikerült kidomborítani Peter legnagyobb képességét: a karaktert leginkább az választja el a többitől és teszi egyedivé, hogy nem veszi magát komolyan. Igazi szájhős ő, aki harc közben a gyenge kölyök beütéssel továbbra is cukkolja ellenfeleit, hogy azok felidegesítve magukat valami hibát ejtve könnyen legyőzhetővé váljanak. Mivel eleve kevésre sikerült a harc az előtörténet sokadszori bemutatása miatt, nem is lehetett volna ezt annyira kihangsúlyozni, ugyanakkor a meglévő harcok közben sem beszél sokat főhősünk (és akkor sem humorizál túlzottan), ami nagy kár. Gondjaim voltak továbbá Peter jellemét illetően. A gördeszkát és a frizurát inkább nem kommentálom, úgy látszik a mai fiatalságot így akarták megfogni. Azt viszont már nehezebben tudom elfogadni, hogy főhősünk kitaszítottságát, elnyomását az iskolában egy-két beszólástól eltekintve a ruházattal pótolták. Semmi nem jön át a többszörösen meggyötört kissrác személyiségből, sőt, mivel védi a nála is gyengébbeket, még cool guy beütése is van, ami aztán tényleg távol áll a karakterétől. Egy dologért viszont teljes elismerés jár a készítőknek: a felszabadultság érzését, a repülésközeli állapot bemutatását, az örömöt, amit hálóhintázás közben érez Peter sikerült tökéletesen bemutatni. A kameramozgások nagyszerűek – bár az egyes szám első személyben mutatott számomra kissé erőltetett volt. Amit nem nagyon értettem, az a képregényben meglehetősen kevesebb szerepet kapó Oscorp folyamatos jelenléte a filmben. Úgy látszik, a legújabb rajzfilmfeldolgozáshoz (az Ultimate Spiderman nagy jól bemutatja Peter fent ismertetett humorát, csak ajánlani tudom) igazodva a közös gonosz a cég, és annak vezetője termeli ki majd pókember ellenfeleit, metaforaként szolgálva a mai kapitalista irányításhoz.

Mindent összevetve A csodálatos Pókember egész jó film. Az előző feldolgozást mérföldekkel megelőzi képregényhűségben, ugyanakkor nem egy esetben válik lyukacsossá a logika benne. A színészek viszont számomra nem voltak jók, és itt nem a játékukra gondolok, egyszerűen nem illettek a szerepükhöz. A közel 30 éves Andrew Garfield Peternek túlkoros, elnyomott kockának túl jóképű, Martin Sheen pedig túl kisportoltnak tűnik pocakos Ben bácsinak. Mindemellett élvezhető pop corn story, mely semmi újdonsággal nem fog szolgálni, viszont szórakoztató. Folytatását tervezik (ez kiderül az utolsó jelentből is) és egyszer talán beolvasztják a Bosszúállókba (a képregényben nem egyszer harcoltak vállvetve ezek a hősök, ld. Secret Wars) is, de ez még a jövő zenéje.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.