Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az áldokumentumfilm műfaj. Minden népnek vannak saját szörnyei, mikről érdemes valami jó kis horrorfilmet készíteni. Ennek pedig leghasználatosabb módja mostanában az áldokumentumfilmes körítés. Ilyen formában aknázta ki korábban a boszorkány témát a The Blair Witch Project, melyet követett több hasonló film is különböző országokból már létező szörnyek (zombik – REC, szellemek – Paranormal Activity sorozat) vagy újonnan kitaláltak (Godzilla-szerű teremtmény – Cloverfield, holdbéli szörnyek – Apollo 18) bemutatásával. És így tett a norvég filmipar is saját nemzeti szörnyeik, a trollok létezését megalapozó filmjével, a The Troll Hunter-rel is.

A történet szerint egy tanuló riportercsapat „házi feladatként” egy helyi orvvadász nyomába ered, aki a környező medveállományt ritkítja. Amit találnak annak sem a medvékhez, sem az orvvadászathoz semmi köze, azonban egy olyan veszélyt fednek fel előttük, amit addig mindenki csak dajkamesének hitt. Állítólagos orvvadászukat követve egy erdőben ugyanis szembesülnek a hatalmas trollal, akit emberüknek le kell vadásznia. Mivel kevés tényleges információval rendelkeznek, ráveszik a vadászt, vigye el legközelebbi vadászatára őket is. Szerencséjükre a vadász belefáradt már az évtizedes titkolózásba és elismerésének hiányába, így felfedi előttük az igazságot: trollok valóban léteznek és egy hatalmas rezervátumban tartják őket fogva. Azonban valamiképpen e területről sikerült megszöknie néhány különböző fajta trollnak, melynek oka valószínűleg a menekülés valami elől. Mivel azonban rettegésben tartják a vidéket, trollvadászunknak egyenként kell őket eltennie láb alól…

Ami újdonság a Troll Hunterben, az valójában az, hogy nem is horror. Bár történnek borzalmas és ijesztő dolgok – nyilván megijednek diákjaink is, mikor hegyméretű teremtmények elől kell menekülniük –, a történet inkább magára a trollok fiziológiájára – mely a norvég hitvilágban elég jelentősen eltér az általában ismertektől, pl.: nem híd alatt laknak – és a fogvatartásukat övező kormány-összeesküvésre összpontosít, mintsem a horror elemre. És azt kell mondjam, igen látványosan és izgalmasan teszi azt. Ahogy az a Gyűrűk Urának is érdeme volt, a hatalmas, gyönyörű norvég tájak bemutatása nagyot lendít a látványon, ami sikerrel pótolja az időnként lassú cselekményt. A trollok megformálása pedig elég gyerekesnek hat ugyan, a CG helyrehozza e hibát, ha nem is valóságosnak, de hihetőnek beállítva az óriási lényeket. A film alatt – főleg a végefőcímnél – az volt az érzésem: habár saját történetét is viccnek veszi, André Øvredal rendező azért időnként megmutatja, hogy bele tudja élni magát a helyzetbe és bemutatni azt akár valóságosnak is.

A film során találkozhatunk pár elég elborult ötlettel, de a legszebb az egészben az, hogy ha adottnak vennénk a szituációt, miszerint trollok léteznek, valószínűleg tényleg hasonló döntések születnének. Ami pedig külön öröm volt számomra (ezt ugyanis rendszeresen elrontják ezeknél a filmeknél): úgy záródik a film, hogy az elején leírtak, miszerint „úgy kapták a felvételeket, stb. stb. stb.” valóban teljesüljenek.

Minden összevetve ha nem is körömrágtató, de élvezhető film a Troll Hunter, amit egyszeri megnézésre mindenképpen ajánlok, de talán sokaknál többszöri is lesz abból. Külön érdemes továbbá megnézni a film „viral” oldalát (manapság elég divatos ilyen kamu oldalakat csinálni a filmekhez), ahol többet is megtudhatunk a filmben látható trollokról: