(A titánok haragja - Wrath of the titans)

2012-ben ismét tanúi lehetünk a görög istenek feléledésének és a „titán” szó újabb téves (bár itt azért jobban közelít az eredetihez) használatának. A titánok haragja még messzebb ugrik a realitásoktól és a görög mitológiától, mint elődei, a két Titánok harca film, de ezt legalább baromi látványosan teszi.

Ahogy az 1981-es Titánok harca, valamint annak 2010-es remake-je azonos címmel, A titánok haragja is jól összekutyulja a mitológiai eseményeket, viszont – hogy összekapcsolható legyen elődeivel – a főbb szereplőkön és pár motívumon nem változtatott.

A történet röviden: Görögország fejlődik és e fejlődés része az önállóság is. A lakosok már nem imádkoznak isteneikhez, ahogy a gyereknek sincs szüksége egy idő után szülei segítségére. Csakhogy ez az istenekre nézve halálos eredménnyel jár. A számítógépes játékok ismerőinek nem lesz újdonság, hogy bizony az istenek az emberek imáiból élnek: ha nincs ima, elgyengülnek és halandóvá válnak. Hogy ezt megakadályozza, Hádész – Zeusz testvére és az alvilág ura – szövetséget köt Árésszal – Zeusz másik fiával, a háború istenével –, hogy közösen felélesszék a „szeretett” papát, Kronoszt, aki mint ismeretes (és ebben kivételesen nem tér el a film a mitológiától) meg akarta ölni fiait, miután a végzetét látta bennük. Kronosz halhatatlanságot ígér az áruló párosnak – bár hogy ezt mi módon akarta kivitelezni, arról nem szól a fáma –, de ehhez előbb erőt kell neki adniuk, amihez pont kapóra jön egy villámisten, vagyis Zeusz. A testvérét védő, ám halálos sebet kapó Poszeidón elmenekül a Kronoszt bebörtönző Tartaroszból a cselszövést követően, hogy segítséget kérjen az akkor már özvegy, fiát egyedül nevelő Perszeusztól, akinek leghőbb vágya, hogy végre ne neki kelljen megmenteni a világot mindenféle természetfeletti lénytől. Ez most sem jön össze, viszont megint megkapja kötelező feladatát: ahogy korábban, most is gyűjtögető életmóddal kell kezdenie a nagy ütközetet: Kronosz legyőzéséhez szüksége lesz a Trium dárdára, ami Poszeidón, Hádész és Zeusz fegyvereinek összeillesztéséből jön létre. Ehhez mindössze le kell győznie az áruló párost és az addigra magához térő, magában mormogó nyugdíjas káoszurat is.

Természetesen minden jó, ha a vége jó, főhősünké lesz a nő és a birodalom, ehhez mindössze le meg kell küzdenie pár tűzokádó sárkánnyal, minotaurosszal, küklopsszal, kétfejű harcossal, és egyebekkel, valamint magához kell térítenie a skizofrén Héphaisztoszt is.

Meg kell, hogy mondjam, mindig is ódzkodtam a folytatásoktól: az első rész sikerét maglovagoló második részek az esetek nagy részében csak a névből akarnak pénzt kicsikarni és nem sokat tesznek hozzá az adott történethez. Ez szerencsére nem így van – ha pontosabb akarok lenni: éppen hogy fordítva van – A titánok haragjánál. Az első rész remake-ként indult: egy maga idejében a filmes technológia terén áttörést jelentő trükkfilm újrafeldolgozása volt A titánok harca, mely amellett, hogy emögött már nem állt az előző hírnevét szolgáltató technológiai bravúr, a történetet is átírva elég szerencsétlenre sikeredett. A cselekmény lapos lett, CGI téren kezdetleges és az akkor erőre kapó 3D technológiát is borzalmas átalakításokkal próbálta meglovagolni. Mindez szerencsére nem köszön vissza A titánok haragjában, mely mintha fellélegzésként hatott volna a készítőkre. Az első részre ható nyomás itt nem volt jelen, így szabadabban „elszállhattak” mind a digitális trükkök mind az elbeszélés szempontjából. Ráadásul ezen a filmen már látszik, hogy a történet írói némileg jobban tisztában vannak a görög mitológiával: vannak olyan jelenetek, amik a mítoszok ismeretéből érthetővé válnak a néző számára (például, hogy Poszeidón gyermekei, a küklopszok miért esnek hasra a tengeristen szigonyának látványától), azonban mégsem kapunk rájuk tényleges magyarázatot.

Habár számomra mindig furcsa volt az emberméretű istenek megjelenítése – a világ megteremtői azért csak legyenek már magasabbak is teremtményeiknél amellett, hogy hatalmuk erősebb, emiatt nekem a filmben Kronosz „istenszerűbbnek” is tűnik –, a Zeuszt alakító Liam Neeson és Ralph Fiennes (Hádész) nagyon jól érezhették magukat szerepükben, valósággal remekelnek isteni tetteik közben.

A CGI is mérföldekkel jobb ebben a részben és ezt ki is használják: hatalmas küzdelmek, szépen megrajzolt óriási teremtények és látványos helyszínek tarkítják A titánok haragját, amelyben ismét visszaköszön az 1981-es filmben megismert bagoly (nem tudom miért tetszett a készítőknek ez az alapból is mitológiaidegen teremtmény) és Pegazus is.

Minden összevetve a nemrég a Föld inváziója – Csata: Los Angeles című sci-fivel elhíresült Jonathan Liebesman legújabb filmje teljesen megállja a helyét mind mozifilm, mind folytatás terén. És habár az istenek fennmaradása kétessé válik a film végére, továbbra is van az átformált görögös világban potenciál. Habár szegény Sam Worthington (Perszeusz) karaktere kezd már egy ókori John McClane-re hasonlítani...