(Retreat)

Ahogy azt az előző cikkemben is említettem, a 2011-es év meglehetősen bővelkedett a világvége hangulatú filmekben. Ilyen a Retreat is, melyet nagyszerűsége ellenére valószínűleg szintén sosem láthatunk a hazai mozikban.

A történet a következő: Martin (Cillian Murphy, aki habár több nagyobb produkcióban is szerepelt az utóbbi időben, számomra mégis a Napfényben alakított színészi játéka miatt maradt ismerős) és felesége, Kate (Thandie Newton, a Mission Impossible II. szenvedő színésznője) házassága hanyatlóban van. A gyermekük holtan születése után bennük maradt kimondatlan szomorúság és düh szétválasztani látszik a két embert, amin Martin úgy próbál segíteni, hogy megszervez egy pár napos kiruccanást egyik rokonának északi szigetére, ahol Kate-tel kapcsolatuk kezdetén boldog napokat töltöttek. A kis szigetre csak hajóval lehet átjutni, az egyetlen épület saját kúttal és generátorral rendelkezik – mely rendszeresen elromlik –, a kapcsolatot pedig a külvilággal mindössze egy régi rádió jelenti, amin Martin rokonát tudják elérni, ha szükségük lenne valamire.

A pár éppen kezdene berendezkedni ottlétük idejére és megbeszélni gondjaikat, mikor egy sebesült embert (Jamie Bell, a Billy Elliot táncos főszereplője) vesznek észre a parton. Az eszméletét vesztő férfit beviszik a házba és lefektetik. Ekkor tűnik fel nekik annak katonai ruházata és fegyvere. A férfi felébredve hihetetlen és ijesztő dolgokat mond el hőseinknek: miközben ők csendes napjaikat töltötték a világtól elzárt szigeten, egy halálos vírus kezdte meg pusztítását mindenhol máshol, tömegesen szedve áldozatait. Mivel még nem találták meg rá a gyógymódot, az emberek kétségbeesve keresnek menedéket mindenhol, ezért fel kell készülniük a sziget megvédésére. Szavait Martin és Kate kétkedve fogadják, azonban nem tudják megvédeni magukat a fegyveres katonával szemben, át kell hát gondolniuk annak állításait. Három lehetőséggel kell megbirkózniuk: a férfi vagy egy menekülő gyilkos, aki így próbálja meg kivédeni segélykéréseiket a külvilág felé, vagy téveszmés, akit megzavart fejsérülése és habár állításai valótlanok, ő tényleg elhiszi azokat, sajátos világába kényszerítve főhőseinket is, vagy tényleg igazat mond. Habár ez utóbbi lehetőséget próbálják minden erejükkel kizárni, a tény, hogy a férfi megjelenésével megszakadt a rádiókapcsolat Martin rokonaival és abbamaradt a közeli katonai bázis repülőinek zúgása is, megalapozni látszik azt. Látva azonban végzetüket a másik két lehetőség esetén, az újságíró és mérnök felesége megpróbálják leszerelni a házat időközben teljesen bedeszkázó férfit. Ehhez azonban cselhez kell folyamodniuk és lesüllyedni a férfi erőszakos szintjére...

Az elsőfilmes Carl Tibbetts produkciója – habár rendelkezik pár logikai bukkanóval – remekül mutatja be, hogy lehet egy puszta kamaradrámával feszültséggel teli világvége hangulatot kelteni. A teljes film színtere a zöldellő sziget, azon belül is a ház földszintje, a három színész által keltett hangulat folytán mégis azonosulni tudunk a főszereplő párral, akiknek bár meg kell küzdenie egy feltehetően őrült katonával, mégis ott lebeg fejük felett az érzés: mi van, ha igaza van a férfinak és talán ők az utolsó emberek a Földön? A Retreat e „mellékes problémával” és a színészek alakításával vált egy izgalmas, apokaliptikus és klausztrofób hangulatú filmmé, mely engem teljesen megnyert magának. A kamaradrámák nagy hátránya, hogy a színészek játékán és a párbeszédeken múlik minden. Ha valamelyik hibádzik, veszett fejsze nyele az egész. Emiatt kevés film képes ennek eleget tenni, szerencsére azonban a Retreat – nálam Az őslakó után – pazarul teljesítette a követelményeket, a befejező csavarral együtt pedig még sokáig emlékezetessé teszi magát a néző számára.

Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti az izgalmas kamaradrámákat!

Történetünk főhőse – kegyeleti jogok miatt nevezzük Gézának – egy napsugaras nyári napon találkozott a Halállal. Mint az köztudomású, a Halál nem éppen arról híres, hogy betartaná az etikettet. Ha találkozik vele valaki, nem nyújt kezet és nem kéri meg az illetőt illendően, hogy kövesse – egyszerűen csak elragadja. Csakhogy Gézánkat olyan gyorsan ragadta el, hogy még meglepődni sem volt ideje. Mire pedig kifejezhette volna felháborodását életének megszüntetése végett, már nem volt az élők között. Hogy azt végül a másvilágon megtette-e, azt nem tudjuk. Tudjuk viszont, hogyan jutott el Géza e váratlan végzetéhez.

Történt ugyanis, hogy Gézánk imádott repülni. Sokakkal előfordul, hogy gondokkal vagy félelmekkel teli életüket valami extrém hóborttal egyensúlyozzák. Nem volt ez másként Gézával sem. Gyermekkorától kezdve sok mindentől kellett tartania, erre vezette tapasztalata, és voltak egyéb frusztrációi is – többek között a gondolat, hogy nem sikerül családját eltartania. De ha a levegőben volt, minden súlytalanná vált számára. A gravitáció legyőzésének érzése, a repülés bele a hatalmas, azúrkék égbe, annak szerves részévé válva, mindennél nagyobb örömmel töltötte el. Ma is e szenvedélyének hódolt. Szállt céltalanul a mezők fölött, hol magasabbra, ahonnan elláthatott a szomszéd faluig, ahol családjával lakott, hol minél alacsonyabbra, hogy szinte meg tudta számolni a fűszálakat. Csak repült, mint a madár, távol minden gondtól-bajtól a nyári napsütésben… amikor egy hirtelen megjelenő elképzelhetetlen méretű és sebességű tárgy csapódott neki, testét széttörve, gyakorlatilag felismerhetetlenné kenve oldalán.

„Plötty”. Ennyi volt a környezet számára a halálával járó hanghatás – hiszen még felsikoltani sem maradt ideje –, mely ilyen megalázó módon vetett véget rövid életének. „Plötty”.

Józsi, a minimálbérből élő fuvarozó e „plötty” hallatán egykedvűen kapcsolata be az ablaktörlőt kamionjában és fáradtságtól duzzadt, vizenyős tekintettel meredt továbbra is a kerekei alatt fogyó sztráda aszfaltjára, miközben a recsegő rádióban a hírek újabb adóemelésről regéltek. Így ért véget egy légy élete.

(Take Shelter)

Úgy látszik a 2012-es évre jósolt világvége sok filmest megalkotott, ugyanis a 2011-es év meglehetősen bővelkedett a világvége-filmekben. Ezek között megtalálhatunk magával a katasztrófákkal foglalkozókat, mint a Föld elpusztulása (Melankólia) vagy egy globális vírustámadás, mely kiírtja a Föld lakosságának nagy részét (Fertőzés), de vannak olyanok is, amelyek csak áttételesen foglakoznak valamely katasztrófa bekövetkezésével vagy annak lehetőségével. Ilyen a kis hazánkba még el nem jutott (és előreláthatólag nyárig biztosan meg sem jelenő) Take Shelter is.

A történet röviden a következő: Curtist (Michael Shannon, akit nem igen láttam még főbb szerepben), a kisvárosi apukát és építőmunkást az utóbbi időben egyre több rémálom gyötör. Az álmok mind ugyanarról szólnak, tornádószerű viharfelhők jelennek meg az égen és sűrű, olajszerű eső kezd esni, amitől a Curtis közelében lévők megbolondulnak. Kutyája megharapja, a kertjükben lévő emberek rá és kislányára támadnak, kollégája nekiesik egy csákánnyal, felesége pedig egy konyhakéssel (a helyszínek és szereplők változnak az álmok során). Az álmok minden éjjel rátörnek és egyre valóságosabbak. Mikor Curtis úgy ébred, hogy álmában bevizelt a rémülettől, úgy dönt segítséget keres. Nem tudván mire vélni az álmokat és ismerve családi hátterét kétségek közt őrlődik, ugyanis az álmok két dolgot jelenthetnek: vagy egy hamarosan bekövetkező veszélyre figyelmeztetik, vagy Curtis örökölte anyja paranoid skizofréniáját és kezd megőrülni. Egyik sem túl megnyugtató, így Curtis családja tudta nélkül megkezdi a felkészülést mindkét eshetőségre is: kertjében barátja/munkatársa segítségével viharpincét ás a bekövetkező katasztrófát megelőzendő, ugyanakkor elkezd pszichiáterhez járni. Az álmok azonban egyre valóságosabbak (már égből aláhulló halott madarakat is lát bennük) és Curtis viselkedése kezd feltűnővé és zavarba ejtővé válni környezete számára is.

A szintén Shannon főszereplésével készült Fegyverek és emberek után a Take Shelter Jeff Nichols második filmje, melyet mind íróként mind rendezőként jegyez. A film a dráma és a thriller közti határon mozog – meglehetősen sikeresen –, középpontban a folyamatosan őrlődő, mind a katasztrófa, mind az őrület miatt rettegő Curtis-szel. Egy katasztrófafilmhez képest valójában elég kevés speciális effektet tartalmaz a film (tulajdonképpen a felhőben repülő, majd a másik pillanatban holtan aláhulló madárcsapat az egyetlen ilyen jelenet benne), azonban a történet szempontjából erre nincs is nagyon szükség. A történet és a főszereplő szenvedése végig izgalomban tartja a nézőt és végig függőben hagyja a kérdést: vajon tényleg egy létező katasztrófát álmodik meg Curtis vagy anyja nyomdokain haladva az őrület talajára tévedt? Valójában azonban a legnagyobb nyomás Curtis feleségén (Jessica Chastain) van, aki a történet nagy része alatt nincs beavatva a dolgokba, így cselekedni képtelen szemlélőként kíséri figyelemmel, ahogy férje ok nélkül ás pincét kertjükbe, melynek költségeire jelzálogot vesz fel házukra, sorban megszabadul mindentől, mely szívének addig oly kedves volt, vele szemben egyre távolságtartóbbá válik, majd szinte végérvényesen leköltözik a pincébe. Azonban – kisgyermekes anyaként mérhetetlen bátorságról és férje iránti szeretetről téve tanúbizonyságot – végig férje mellett marad, átsegítve őt a kritikus szakaszokon (a film legjobb jelenetének tartom, ahogy megpróbálja rábeszélni a mérgező vihartól és az attól megőrült emberektől rettegő férjét, hogy egy egyszerű vihar elől menekültek csak, mely már elült és Curtis félelme alaptalan, engedje ki őket a pincéből).

Véleményem szerint nagyon jó film a Take Shelter, kisebb világvége hangulattal megspékelve, mindenkinek tudom ajánlani, aki szereti az ilyen témájú filmeket. A végén pedig mindenre fény derül, mellyel talán csökkentik az újranézhetőségi faktort, azonban így is megmarad a hosszan elgondolkodtató kategóriában.

A Take Shelter több kisebb díj mellett a 2011-es Cannes-i Filmfesztiválom megnyerte az 50-dik Kritikusok Hete Grand Prix-t, valamint a 37. Deauville Amerikai Filmfesztiválon a nagydíjat.

(Anonymous)

Mivel a film is e keretben épül fel, kezdem én is hát a következőkkel. A tények: több száz éves vita tárgya, vajon valóban Shakespeare volt-e a neki tulajdonított mesterművek valódi szerzője avagy azokat egy, vagy akár több más szerzőre lehet visszaeredeztetni? Ezzel kapcsolatban a Shakespeare-ellenesek felhozzák a költő származási helyét (kereskedő falu, nem éppen irodalmároknak való), tanulmányairól szóló bizonyítékok hiányát, sokfajta, olvashatatlan aláírását, nevének több verzióban felbukkanását, az írásaihoz szükséges tudás forrásának beazonosíthatatlanságát, valamint végrendeletének pórias szövegezését. Az is tény továbbá, hogy Shakespeare pont I. Tudor Erzsébet királynő uralkodása alatt élt Angliában, vagyis a 16. század végén, az „aranykorban”, amikor is javában dúltak a nemesi küzdelmek a trónért (skót és spanyol oldalról is), mely részben a spanyol Armada bukását is eredményezte, ugyanakkor Anglia igazi birodalommá nőtte ki magát. A fentieket alapul véve valószínűleg nem kellett sok gondolkodás a leginkább sci-fi katasztrófafilmjeiről híres Roland Emmerichnek sem, hogy John Orloff ezzel kapcsolatos részben fikción alapuló írását filmre vigye. Szerencsére ebben a filméjben nem kell megvédeni a bolygót senkivel szemben.

A 16. század derekán vagyunk, Angliában, ahol is a még fiatal Erzsébet királynő először találkozik a színdarabíró alig tízéves Edward de Vere-rel. A fiú rögtön lenyűgözi mind tehetsége, mind fiatalsága okán az irodalomkedvelő királynőt, azonban egyéb kötelezettségei elszólítják Edward közeléből. Ugrunk néhány évet, mikor is az elárvult Edward, immár Oxford grófjaként a királynő legbizalmasabb tanácsadójához kerül, a bigott William Cecilhez, aki rögtön ki is jelenti a fiúnak: házában tiltott a művészetnek minden fajtája, mivel az ördögtől való, így az ifjú de Vere kénytelen tehetségét titokban kamatoztatni. Egy alkalommal visszatérve szobájába észreveszi, hogy művéből néhány lap hiányzik és valaki bujkál a függöny mögött. A tolvajt rögtön leszúrja, akiről később kiderül, hogy William szolgálója volt. Az öreg Cecil a helyzetet kihasználva megzsarolja a könnyen gyilkosnak nyilvánítható Edwardot, hogy hallgatásáért cserébe vegye el a lányát, aki beleegyezve a tisztességtelen ajánlatba grófnét csinál a Cecil-lányból. Az immár a szerelem nélküli házasság és az írás tilalma miatt is szenvedéseknek kitett Edward a fiatal királynő karjaiban lel békét, aki megihleti és buzdítja is az írásra. Azonban írásait így sem teheti közzé, az nem egy nemes emberhez méltó dolog lenne. Kénytelen így csak magának írni, míg egy napon el nem hívják a londoni színházba, ahol először találkozik a pórnép szenvedélyével a színház iránt és ez felizgatja. Keres egy írót magának és lefizetve azt megkéri, adja elő darabjait a saját neve alatt. A lefizetett író hiúsága azonban erősebb, így az át sem olvasott műveket továbbpasszolja egyik alig írástudó és meglehetősen pökhendi színészének – Will Shakespeare-nek. Mindeközben a háttérben folyamatos intrikák zajlanak a Cecil klán által a királynő ellen, melynek során minden eszközt bevetnek egy új király trónra emelése érdekében.

Annak ellenére, hogy manapság igencsak divattá váltak a létező és nem létező királyokról szóló filmsorozatok (Tudorok, Trónok harca, stb.), mégsem vagyok híve azoknak, ez a film viszont teljesen magával ragadott. Az Anonymous magába foglalja mind a fenti sorozatok velejét is adó intrikákat, a tanácsadók cselvetéseit, saját céljaik keresztülvitelét másokkal szemben bármi áron, ugyanakkor többet is ad a Shakespeare-művek megírásának új hátterével, egy új költő szenvedésein keresztül. A több idősíkon játszódó film során megismerjük a kegyetlen bigottság ellen küzdeni próbáló már-már őrültnek látszó embert, aki saját magával is meghasonlásra kényszerül: egész családja a királyokat szolgálta, így folyamatosan vív, készül egy esetleges harcra, ugyanakkor pedig belülről rágja a lelkét a folyamatos írni akarás. A nemesi kötelezettségek tiltják számára, de mindig is költőként akart ismert lenni, ám a sors nem engedte ezt meg neki – arra ítéltetett, hogy műveit egy más ember neve alatt ismerje meg a világ.

Habár minden lehetőséget kihasznált Emmerich a látványos jelenetekhez, szerencsére az Anonymous nem lett egyike a látványos, ámde üres filmjei sorának. Számomra talán az első olyan alkotása, aminél meggondolom az újranézést is. Külön tetszett a film keretéül szolgáló színházi bevezetés és lezárás is (színdarabként állítják be a film történéseit), hangsúlyt adva a film központi alakjának ezzel.

Minden egybevetve egy izgalmas, látványos és érdekes film lett az Anonymous, amiben külön érdekesség a rengeteg Shakespeare idézet mellett az Edward életében is bekövetkező olyan cselekmények sora, melyek visszaköszönnek a művekben is (pl. a függöny mögé rejtőző leszúrása mint Hamletnél, a drámák hátteréül szolgáló városok végiglátogatása Edward által, vagy a szereplők párhuzamba állítása létező személyekkel, mint a púpos III. Richard és Robert Cecil bemutatása). És bár a színészek alakítása időnként kissé erőltetettnek hat, a helyszínek (az ódon kastélybelsők, a sövénylabirintusok vagy maga a Globe színház), valamint a történet kárpótol minket ezért. A filmet egyébként a kosztümök miatt több helyen díjra is jelölték - sajnos ezidáig egyiket sem kapta meg.

Ajánlom a Shakespeare-művek szerelmeseinek, valamint a királydrámák és a történelmi filmek kedvelőinek és mindenkinek, aki érdeklődik a Shakespeare létezésével kapcsolatos elméletek iránt. Kár, hogy itthon a filmet csak DVD formájában tárják a közönség elé.

(Justice League: Doom)

Örömmel értesültem róla nemrégiben, hogy a Warner Bros. ismét előállt legújabb, egyenesen DVD-re szánt képregény adaptációjával a DC univerzumból, mely immár a tizenharmadik a sorban. Warnerék az egyszereplős (Batman: Year One, All-Star Superman, Green Lantern: Emerald Kinghts) filmeket követően két év után ismét visszatértek a csoportos filmekhez: a Justice League: Doom a Liga öt – alapító – tagját helyezi a középpontba.

Az egyébként Lex Luthor által vezetett Legion of Doom immár a halhatatlan Vandal Savage vezetésével összehangolt támadást indít Mirror Master, Cheetah, Bane, Star Sapphire, Metallo és Ma'alefa'ak segítségével azok főellenfeleivel szemben: Flash, Wonder Woman, Batman, Green Lantern, Superman és Martian Manhunter egyesével néznek szembe a váratlan- és gyengeségeikre ható csapdákkal, melyek pusztulásukat okozhatják. Egészen addig, amíg Batman gyanút nem fog.

A történet meglehetősen egysíkú, nem is emiatt fogja megnézni az ember. A támadások egyszerűek, mint ahogy az ellentámadás is, elég röviden le is játsszák a dolgot, azonban ritkán mutatják be a rajzfilmek a szuperhősök szenvedéseit ilyen téren. A személyre szabott, egymástól teljesen különböző akciók érdekesnek mutatkoznak, egyes esetekben talán túlontúl brutálisnak is (pl.: élve eltemetés, megégés). Amiben pedig újdonságként mutatkozik a rajzfilm, az a csak DC animációkat ismerő nézők számára a halhatatlan Vandal Savage múltjának bemutatása, illetve megismerhetjük Batman egy új arcát is: az emberét, aki olyannyira paranoiás, hogy nemcsak maga, de összes ismerőse ellen is terveket eszel ki megfigyeléseire alapozva, hogy ha idegen erő hatására bárki vérengzésbe kezdene, azonnal kiiktatható legyen. Ahogy az már szinte megszokott a DC animációs filmeknél, a képregényvilággal keverést mellőzendő itt is beleraktak némi csavart a szereplőkbe, hogy ne lehessen egyik világot sem beazonosítani a DC Multiverzumból: bár Martian Manhunter a képregényekben mindössze néhány éve ismert uniformisát viseli, a Liga tagjai között mégis az a Flash (Barry Allen) foglal helyet, akit – halála miatt – a képregényekben már két másik utóda is követett.

Számomra pedig külön örömöt jelentett a szereplők szinkronhangja. A DC Universe Animated Original Movies sorozatot nem ismerők nem tudják, de a WB valamilyen indíttatásból szereti a rajzfilmek stílusát és a hősök szinkronhangjait cserélgetni. Nekem nagyszerűek voltak a régi Batman és Superman rajzfilmsorozatok kinézetei – lényegében az árnyékolástól elevenedett meg a szereplők fizimiskája –, sokak azonban gagyinak tartották azt. Valószínűleg emiatt is minden fenti sorozatba tartozó „egész estés” rajzfilm eltérő kinézettel jelenik meg – például a hidegháborúban játszódó Justice League: The New Frontier című alkotás az ötvenes évekbeli rajztechnikát követi, míg a Batman: Gotham Knight a japán animék stílusában készült. Számomra elég nehezen befogadható a dolog így, de legalább nem lesznek egyhangúak a rajzfilmek sem. Ugyanígy állunk a szinkronhangokkal: szinte minden rajzfilmben más és más (általában híres) személyek adják hangjukat kedvelt hőseinknek (pl.: Mark Harmon vagy Bruce Greenwood), időnként megzavarva az egy-egy szinkronhanghoz szokott nézőt. De most más a helyzet. A Justice League: Doom-ban végre mindenkinek a megszokott vagy megérdemelt hangja van, így a veterán DC rajongó nosztalgiázhat is a szinkronhangok hallatán: Tim Daly – Superman, Kevin Conroy – Batman, Susan Eisenberg – Wonder Woman, Michael Rosenbaum – The Flash (most Wally West helyett), Carl Lumbly – Martian Manhunter és ahogy azt egy korábbi cikkemben említettem, Green Lantern jól megérdemelt szerepét már másodízben is Nathan Fillion személyesíti meg.

Összességében tehát elmondható: egy igazi akciódús Justice League részt láthatunk, mely elgondolkodtatja a nézőt és újdonsággal is szolgálhat a csak a DCAU világát ismerőknek, egyben nagyszerű szórakozást nyújtva a DC karakterek és a műfaj kedvelőinek is.

(A dolog – The Thing)

Az idén 30 éves The Thing című mozifilm, mely itthon először A valami, majd A dolog címet viselte, gyerekkorom egyik nagy kedvence volt, sőt, nálam egyike a nyolcvanas években készült horrorok azon szűk csoportjának, melyet még ma is szívesen előveszek és újranézek akár több alkalommal is. A fentiekből látható, milyen elvárásokkal ültem le hát A dolog azonos címmel rendelkező előzményfilmje elé. A várakozásomat – vélhetően a magas léc miatt – ugyan nem érte el, ám meglehetősen élvezhetőnek bizonyult a filmszakmában hatalmas sikerekkel még nem rendelkező Matthijs van Heijningen Jr. legújabb mozifilmje.

Aki nem ismerné az eredetit – ami, bár meglehetősen kultfilmről van szó, annak kora miatt igencsak érthető lenne – A dolog (előzményének) története a következő:

1982-ben járunk, az Antarktiszon, ahol különféle nemzetek létesítettek egymástól – és a világtól – elszigetelten táborokat, sajátos méréseik elvégzésére (és gondolom a hidegháború utószeleként nem kevésbé egymás figyelésére is). Az egyik ilyen, történetesen norvég tábor lakói egyszercsak felfigyelnek egy rádiójelre, ami nem messze a tábortól, a jég alól ered. Utánajárva a dolognak felfedeznek egy hatalmas repülő csészealjat mélyen a jégpáncél alatt, valamint egy túlélőt is, nem messze a csészealj becsapódásának helyszínétől. Ez utóbbit kiássák és kutatási céllal hazaviszik. Természetesen itt jön a baj: a lény kiolvadva felébred évezredes álmából és elkezdi halomra gyilkolászni norvégjainkat – és amerikai segítőiket, hiszen természetesen csak ott találtak ilyen tudományággal foglalkozó „szakértőket” –, azonban ezt nem akárhogy teszi. Adaptációs képességének hála fel tudja venni bárki alakját – miután megemésztette azt – így fordítva egymás ellen a táborlakókat is. Megindul hát a hajsza a túlélésért és a lény elmenekülésének megakadályozásáért, amelynek sikertelensége talán az egész bolygó kihalását is eredményezheti.

A nyolcvanas évek még pont beleesett azon filmes időszakba, amikor trükkfelvételek voltak ugyan, de a számítógépes hátszél még nem volt annyira erős, így szinte mindent élő szereplőkkel, illetve bábokkal kellett megoldania a filmkészítőknek. E hiátust kellett ezért a sötét, lehető legkevesebb részletet bemutató szörnyekkel, fordulatos történettel és jó filmzenével kitöltenie a rendezőknek, akik ezt több-kevesebb sikerrel meg is tették (lehet, hogy túlzok, de szerintem a hetvenes-nyolcvanas években több jó, vagyis emlékezetes film született sci-fi és horror kategóriákban, mint az azóta eltelt idestova több mint három évtizedben összesen). Ugyanez követhető nyomon A dolog 1982-es verziójánál is (a témában már készült egy film 1951-ben is, mindkét alkotás pedig John W. Campbell: Who Goes There? című novelláján alapul), melyet a számomra horrorfilm terén garanciát jelentő John Carpenter rendezett és zenéjét a híres Ennio Morricone szerezte.

Ehhez a filmhez kellett hát felnőnie Matthijs van Heijningen Jr-nak, aki a látottak alapján próbált a lehető legjobban megfelelni feladatának – lévén ő is nagy rajongója az eredetinek. Bár a film kezdése és zenéje (volt egyáltalán?) nem töltött el sok reménnyel – röviden szólva nagyon gyenge volt, bár az is tény, hogy kevés olyan film kezdése vált számomra olyannyira maradandóvá, mint a ’82-es dologé – ám a későbbiekben helyrehozták a hibát. A filmes hírekből már előzőleg kiderült, hogy a norvég tábor díszleteit teljesen az előd által bemutatottak szerint fogják felépíteni, de ez még nem jelent mindent. Az viszont már számomra is újdonság volt, hogy ezt nem csak a díszletekkel teszik így: az előzményfilm teljes mértékben illeszkedik a ’82-es dologhoz, mind történetben, mind a tábor, a holttestek és az űrhajó kinézetében is. Azonban sajnos pont ezzel a messzemenő hozzáillesztéssel kötötték meg a készítők saját kezüket a történet terén, ugyanis a tábor állapota és a holttestek kinézete/helyzete szinte az egész történetet predesztinálja, pusztán annyi szabadsággal rendelkezhettek a film készítésénél, ami nem látszott a másik filmben, illetve annak történéseit megelőzi, vagyis a „hogyan végződött így” kérdésre adott válasz kibontásában. Ez sajnos nem végződött túl jól, egyrészt azért, mert a hasonló kiindulás és végeredmény alapján nem nagyon tudtak más történetet kitalálni az eseményeket (elszabadul a lény, megfertőz pár embert, a túlélők egymásnak esnek) illetően, mint a másik filmben, másrészt gondolom az angol nyelv megalapozása érdekében a norvég táborban bevontak néhány amerikai „kollégát” is a projektbe, ami megkérdőjelezi azt, hogy a ’82-es filmben az amerikai táborban hogyhogy nem tudtak semmit az egész ügyről?

Viszont az események túlzott deja vu-jét sikerült ellensúlyozni a lény beazonosításának eltérő módszerével, valamint az űrhajó bemutatásával és annak rendezésével, hogy is tudták a norvégok kiásni azt a hatalmas szerkezetet. Ugyan továbbra is megmarad pár rendezetlen kérdés, amit esetleg egy újabb filmben lehetne megválaszolni – reméljük ha ez meg is történik, a lelkesedés továbbra is megmarad majd az egységesség terén –, mint például, hogy miért nem akart a lény az űrhajójához visszatérni, illetve mi is lett azzal a későbbiek során, vagy elterjedt-e a híre az eseményeknek (életben maradtak-e valamilyen csoda folytán a túlélők), ez a film is sok válasszal szolgál a norvégok végzete terén, a fentiekben írtak alapján viszonylag méltó módon az elődhöz.

Külön piros pontként tudom említeni a hagyományos, viszonylag kevés CG-t alkalmazó készítést is, bár sajnos ahol alkalmazták – a lényeknél – ott eléggé látható, de gondolom jobban néz ki így, mint a bábos megoldással. Valamint láthatunk pár új horrorfigurát, vagyis ember-lény keveréket, ami olyan élvezetessé és ijesztővé tette – a jégvilág okozta klausztrofobikus hangulat mellett – a nagy elődöt is. Egyetlen sajnálatom a filmmel kapcsolatban csak az, hogy nem láthatjuk a lényt teljes valójában, első igazi bemutatásakor is már félig átalakulóban van, de ahogy azt korábban említettem, ezt is elkönyvelhetjük az „atmoszférakeltés” részeként.

Mindent összevetve bár nem olyan kiemelkedő filmként végzett, mint elődje, mégis méltó bevezetőnek tartom A dolog 2011-es verzióját az 1982-es történethez, így kötelező eleme lesz a filmet kedvelők gyűjteményének.

És egy kis plusz: a wiki szerint a film bemutatása azért tolódott el, mert a főszereplőnek a végén túl sok feladatot adtak volna első körben, amit fel kellett oldani néhány részlet törlésével. Az eredeti terv szerint az űrhajó belsejének felépítéséből és néhány tetemből kiderült volna: a lény valójában egy másik bolygóról befogott és a hajón elszabadult egyed volt, aminek kitörési kísérletei eredményezték a hajó bolygóba csapódását. Ez sem lett volna rossz befejezés és választ adott volna arra kérdésre, ami továbbra sem lett megmagyarázva – csak utalás szinten –: miért feküdt a lény minden felszerelés nélkül az űrhajótól távolabb a sarki jégben?
 

(Arcmás – Faces in the Crowd)

Az utóbbi időben készült filmjeiből kiindulva Mila Jovovich neve szinte egybeforrt a középszerű (nagyrészt) horrorfilmekkel (v.ö.: A kaptár, Negyedik típusú találkozások, Pokoli édenkert). Így van ez az Arcmás című filmmel is, ahol az alapötlet nagyon jó, sajnos az azon alapuló történet és a megvalósítás már kevésbé – ugyanakkor látszik az igyekezet.

A film története a következő: Anna Marchant (Mila Jovovich) éppen egy barátnőivel átmulatott éjszaka után sétál hazafelé egyedül a sötét felújítás alatt lévő hídon, amikor is szemtanúja lesz a média által is felkapott sorozatgyilkos legújabb bűntettének. A „munkájába” éppen belemerülő gyilkos is észreveszi a lányt, aki bár látja a férfi arcát, menekülés közben leesik a hídról és beveri a fejét, ami végzetes következményekkel jár további életére nézve. Prosopagnosia-t állapítanak meg nála, amely idegi „fogyatékosság” lényegében az arcok megjegyzését gátolja. Anna soha többet nem lesz képes arcról felismerni senkit – még legjobb barátnőit és férjét sem. Meg kell tanulnia egyéb ismertetőjelek alapján beazonosítani az embereket (pl.: nyakkendőszín), hogy továbbra is a lehető legteljesebb életet élje és ne folyamatos kételyek között a körülötte élő emberek kilétét illetően. Időközben tudomást szerez erről a gyilkos is, aki kihasználva a helyzetet megpróbálja kiiktatni évtizedes tevékenysége egyetlen szemtanúját…

Ennyi a történet röviden, mely az alapötletet leszámítva szinte semmi újdonsággal nem szolgál és a tapasztaltabb nézők gyakorlatilag kezdettől fogva tudni fogják a végét is. Azonban az alapötlet tényleg nagyon jó. Ami számomra döbbenetes volt, hogy ez a betegség a valóságban is létezik. Lényegében abban áll, hogy az emberek egymás megismerése érdekében eltárolnak információkat a többiek arcával kapcsolatosan: ezek általában olyan jellegzetességek, amelyek nem találhatóak meg máshol, illetve eltérően, mint a szemöldök közelsége vagy dússága, vagy egy sebhely, tetoválás, piercing, stb. az arcon. Ily módon tudjuk megkülönböztetni egymást és megismerni a hozzánk tartozókat – ahogy ezt a filmben is említik, lényegében ez evolúciós képesség, ami a túléléshez szükséges. A prosopagnosiában szenvedőknél ez a képesség hiányzik, vagyis ránézve kétszer ugyanarra az arcra nem tudják elraktározni a jellegzetes vonásokat, hanem tulajdonképpen mindig mást fedeznek fel, amiről az agyuk megpróbálja memorizálni őket – a folyamatosan újabb jellegzetességek felfedezése pedig meghiúsítja a megismerést, hiszen mindig új lesz egy arc a beteg számára.

Ezt próbálták kihasználni a filmben is, azonban nem sok sikerrel. Bár az igyekezet megvolt, a készítők elfelejtettek valamit: attól, hogy valakinek az arca mindig más Anna szemszögéből, a testfelépítése (és a hangja) még nem változik. Ugyanis úgy kerül bemutatásra a néző számára a betegség, hogy Anna párját és barátnőit mindig más színészek játsszák el, akik eltérő testfelépítéssel rendelkeznek. Véleményem szerint egyszerűbb és sikeresebb lett volna egy CGI arcváltoztatás mindig ugyanazon a színészen – azonban ettől túl egyszerű lett volna a történet is. Hiszen arra mennek rá, hogy Anna nem tudja, ki a gyilkos, mivel nem tudja megjegyezni az arcokat, azonban a testfelépítésből rögtön rá lehetne jönni – így a film rosszul van megcsinálva, ugyanakkor túl egyszerű lenne máshogy.

A sorozatos forgatókönyvíróként elhíresült rendező, Julien Magnat filmje ekképpen egy nagyon jó alapötletből kiindulva, ám vérszegény történettel nem sok sikerre számíthat. Kár érte.

(A leleményes Hugo – Hugo)

Bár nem vagyok rajongója, mégis szívesen megnézem a gyerekfilmeket, sőt nem egy kedvencem is van közülük. Ezért örömmel fogadtam tavaly az első híreket, miszerint újabb „gyerekfilm” kerül a mozikba. Érdeklődésemet csak növelte az a hír, hogy nem is akármilyen rendező fogja készíteni. Így meglehetős kíváncsisággal ültem le A leleményes Hugo elé: a maffiafilmjeiről elhíresült Martin Scorsese vajon megállja-e a helyét a gyerekfilmek terén, illetve egyáltalán gyerekfilmről lesz-e szó? Nos, a válaszok vegyesre sikerültek.

A leleményes Hugo története röviden a következő: a két világháború közötti Párizsban járunk. Az órásmester Jude Law egyik nap talál a közeli múzeumban egy robotot (automatont), mely ember alakkal rendelkezik, de – Kempelen Farkas törökjéhez hasonlóan – nem intelligens gép, csupán egy dolgot tud tenni, azonban abban az időszakban ez is nagy csodának számított: a robot magától ír, illetve írna, ha rendbe hozzák sanyarú állapotából. Hugo és édesapja a fiú kérésére neki is állnak helyrehozni a masinát, de az összeszerelés befejezését Hugo apjának halála meghiúsítja. Ezt követően Hugo iszákos nagybátyjához kerül a párizsi pályaudvarra, ahova beköltöztetik egy, az építőmunkások által használt, mindenki által régóta elfeledett szobába. Innentől kezdve Hugo a pályaudvar falai között éli életét, mindenki által láthatatlanul, az órák számlapjain és a szellőzőkön keresztül követve az árusok életét. Nagybátyja eltűnését követően ő folytatja annak munkáját, hogy ne jöjjenek rá kilétére – a szülő nélkül csatangoló gyerekeket az állomás felügyelője (Sacha Baron Cohen) árvaházba küldi –, miközben próbálja befejezni édesapja munkáját a roboton a helyi játékboltból lopkodva a fogaskerekeket, egészen addig, míg el nem kapják. A bolt tulajdonosa (Ben Kingsley) elveszi a fiúnál található jegyzetfüzetet, amit apja a robotról készített és annak visszaszolgáltatása érdekében munkára fogja a fiút. Az együtt töltött idő alatt – és a játékboltos unokahúgával kötött ismeretsége során – különös dolgok derülnek ki Hugo számára a játékboltosról és annak a robothoz fűződő kapcsolatáról...

A filmről két dolog mondható el: egyrészt kinézetileg és előadásmódját tekintve gyerekfilm, másrészt a történet mélységét tekintve inkább dráma. Scorsese első 3 dimenziós produkciója (lehet, hogy konzervatív vagyok e téren, de nekem ez a dolog még mindig csak egy fellángolásnak tűnik, ami el fog halni, ahogy elhalt évtizedekkel ezelőtt is) és első ifjúsági filmje is ez, amiket láthatóan nagyon komolyan vett: mind a gyerekfilmekre jellemző (irreálisan) színes jelmezek, bohókás, esetenként nevetséges karakterek és vidám párbeszédek, mind a nem sűrű, de jól megoldott trükkök a helyén vannak. Viszont a történet már más tészta. A film maga Brian Selznick ifjúsági regényét, A leleményes Hugo Cabret-et dolgozza fel, ami viszont nagyon is valós tényeken alapul. Bár a gyermeki köntös tűnik fel először a nézőnek – hiszen a film talán kétharmada erről szól – valójában a filmkészítés múltjáról és egy úttörő filmalkotó történetéről szól. Ennek megfelelően bennem is vegyes érzéseket keltett. Valahogy túlságosan erőltetettnek éreztem Hugo életterének bemutatását és a robot szerepét a filmben, minthogyha szándékosan akarná az alkotó elterelni a néző figyelmét a történet mélyén rejlő tragédiáról és feloldozásról. Emiatt besorolni sem nagyon tudom a filmet. A burok gyerekfilmes, de nem nyújtja azt a könnyed szórakozást, amit egy ilyentől várna az ember. A történet túl komoly, viszont az előadásmód miatt drámának sem illik be. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az előzetesek alapján erősen gyerekfilmnek beállított alkotás valójában a gyermeki felnőtteknek készült. Gyerekek számára sok helyen unalmas lehet, ugyanakkor a drámák szerelmesei nem biztos, hogy a gyerekes stílust meg tudják szokni. Emiatt számomra sem lett maradandó élmény, azonban egyszeri megtekintését mindenképpen ajánlom: tipikusan megosztó filmnek tűnik nekem, így nagy eséllyel másoknak örök kedvenc maradhat.

Néhány szót a színészekről: egy pályaudvarhoz méltó módon sok mellékszereplő van és egész szépen kidolgozott karakterrel rendelkezik mindegyik – éppen ezért számomra kissé sajnálatos volt pár szereplő elhanyagolása a film során. A néző szívesen kísérné figyelemmel az idősödő túlsúlyos férfi és a koros dáma próbálkozásait, amelyet rendszeresen megakadályoz a kiskutya, vagy az esetlen felügyelő és a virágárus ismerkedési kísérleteit, azonban – ahogy Hugo sem lehet ott mindenhol – ezeket csak egy-egy jelenet erejéig van mód meglesni, utána folytatódnia kell a fiú történetének. Az előzetesekből számomra a Nanny McPhee-ből ismert Asa Butterfielden kívül csak Ben Kingsley volt ismerős a szereplők között, így nem is számoltam a meglepő színészgárdával. Az említett mellékszerepekben feltűnik ugyanis az általam kevésbé kedvelt, de itt nagyszerűen alakító Sacha Baron Cochen, az örök Szarumán Christopher Lee, a tizenöt éves korához képest már meglehetősen sok moziban szereplő Chloë Grace Moretz, a már említett, sajnálatosan vajmi keveset játszó Jude Law, továbbá „Vernon bácsi” Richard Griffiths és Emily Mortimer is.

A film a legutóbbi Oscar átadáson a 11 jelölésből ötöt be is söpört, köztük a legjobb effektekért és zenéért járó díjakat is, továbbá számos egyéb díjat (BAFTA, Art Directors Guild, stb.) nyert az elmúlt év végén és az idei év elején is.

Lefekvéshez készülődtek a gyerekek a 99-es kamrában. Régi szokás szerint a napi harmadik proteinadag után a fiatalabb generáció el lett küldve a rendszeres hosszú pihenésre és ennek megkönnyítése végett a bunker gyerekszobájaként használt, szőnyegekkel borított kamrában Orly Apó, az erre szakosított mondandroid mesét mondott a csemetéknek. Igyekezett minden este más és más történetet előadni a kicsinyek számára, azonban az előadást igencsak megnehezítette a jól bevált mesék anakronisztikus környezete, így minden alkalommal némileg aktualizálnia kellett a történeteket. A mai estére archívumából a Grimm testvérek egyik klasszikusát ásta elő.

Sok-sok atomévvel ezelőtt élt egy kislány, aki szeretett vörös ruhákban járni. A nagyobb városokban összesűrűsödő szmog miatt szükség is volt a rikító öltözékekre a jobb láthatóság kedvéért, ez a kislány azonban csak vörös ruhákat hordott, így el is nevezték Vöröskének. Vöröskét egyik nap megkérte a gondozója – akkor még az idősebbek voltak megbízva a fiatalabbak nevelésével -, hogy az ő volt gondozójának, aki betegeskedik, vigyen némi gyógyfolyadékot pár vitaminszelettel. – De nehogy letérj az útról, mert könnyen eltévedhetsz, vagy még rosszabb dolgok is történhetnek veled! – figyelmezette a gondozója Vöröskét. Vöröske szófogadó gyerek lévén megígérte ezt és vette is a kis kabátkáját, valamint a gondozója által adott tárolóedényt és elindult a szürke ég alatt a közeli parkhoz, ahol az idősebb gondozó lakott – amikor még az emberek a felszínen éltek, parknak nevezték az elkerített helyeken élő növényzetet. A parkban azonban laktak állatok is - ezek azok az élőlények voltak, amik az emberen kívül lakták ezt a bolygót, amíg az emberek fel nem használták őket –, melyek közül sok gonosz volt. Egy ilyen vadállat, melyet az ember háziasított mechabiológiai módon (ezt persze nem kellett elmagyarázni, gondolta a droid), keresztezte Vöröske útját a park felé. A kiborg éhes volt, de a vékonyka kislány nem lett volna elég éhségének csillapítására, így hangmodulátorainak segítségével megkérdezte a kislányt, merre tart. A kislány így válaszolt: - A gondozóm volt gondozójához.  – Aztán mit viszel az edényedben? – kérdezte a kiborg. – Gyógylevet és vitaminszeleteket, hogy jobban legyen. – válaszolta a kislány. A kiborg ekkor elhatározta, hogy az öregasszonyt is megeszi Vöröske mellett, így talán már nem lesz annyira éhes, de ennek érdekében cselhez kell folyamodnia. Így szólt hát: - Vöröske, nézd milyen szépek a park melletti kirakatok, nem nézed meg magadnak az új mobilchipeket, hátha találsz magadnak valót! – Mivel Vöröske már régóta szeretett volna egy új mobilchipet, amivel marsi rokonait is elérheti, megfeledkezve gondozója figyelmeztetéséről megindult a színes kirakatok irányába, a kiborg pedig az öreg gondozó házához. Ott a kiborg hangmodulátora frekvenciájának módosításával Vöröske hangját utánozva bekéredzkedett az öregasszonyhoz, aki ágyában feküdt védtelenül és a kislány hangját megismerve kikapcsolta a beléptetőrendszert. A kiborg odabent hatalmas erejével megfogta a védtelen gondozót és nagy mohóságában egyben lenyelte őt. Mikor ezzel végzett, felvette a gondozó termoruháját és lélegeztető készülékét és befeküdt az ágyába. Vöröske eközben megunva a kirakat nézegetést megindult az idős asszony házához, ahol nyitva találta a bejárati ajtót. Bár furcsállta a dolgot, mégsem vett róla tudomást és felment a gondozó szobájába, ahol az ágyban fekvő fölé hajolva meglepődött. – Jaj, öreg gondozó, de nagy lett a füled! – mondta Vöröske. – Csak azért, hogy jobban hallhassalak. – felelte a gondozónak öltözött kiborg az öregasszony hangját utánozva. – És milyen nagy a szemed is! – szólt Vöröske, mire a kiborg így felelt: - Hogy jobban láthassalak. – Jaj, és milyen nagy lett a szád is! – rémült meg Vöröske. – Hogy jobban bekaphassalak! – felelte a kiborg és nagyot ugorva egyben lenyelte Vöröskét is. Megtömve gyomrát a kiborg ezt követően visszafeküdt az öregasszony ágyába és mély álomba merült, nagyokat horkantva közben. Balszerencséjére azonban arra járt a park őrzője, aki meghallotta a horkolást. Utánajárva a dolognak rátalált az általa is ismert öreg gondozó házában a kiborgra és rögtön átlátta a helyzetet. Abban a reményben, hogy talán a kiborg emésztési folyamatai még nem indultak be teljesen, elővette lézerélű kését és felvágta az alvó vad hasát. Alig vágott bele, máris meglátta Vöröske kabátkáját, majd nemsokára Vöröskét is, meg az öreg gondozót. Mindketten éltek, bár sebek borították a testüket, de ezeket az őrző meg tudta gyógyítani a mindig nála hordott vegyszeres bőrtapaszokkal. A kiborg gyomrán hasított vágás azonban túl nagyra sikerült és a vadállat belehalt. Mivel akkoriban már kihalófélben voltak az állatok, még a gonosz állatok leölése is büntetéssel járt, így az őrző, Vöröske és az öreg gondozó közösen ástak egy gödröt a parkban, ahová befektették a kiborg tetemét, melyekre Vöröske nagy köveket gördített, hogy ne találhassa meg többé senki. Az idős gondozó ezután megitta és megette a Vöröske által hozott tápanyagokat, amiktől jobban lett és ismét hasznos tagja lehetett a társadalomnak. Vöröske pedig tanulva az esetből mindig hallgatott ezután gondozójának tanácsaira és többet nem hagyta magát eltéríteni céljaitól.

Ezután a mondandroidnak már csak azt kellett elmagyaráznia, mi az az égbolt,miért nem a robotok látták el a nevelés feladatát akkoriban, amíg az idősek dolgoznak és miért van még életben egy öreg ember, aki csak hátráltatja a többieket és feleslegesen fogyasztja az élelmet. Milyen sok fejlődés is történt az utóbbi évszázadban – gondolta Orly Apó, miközben betakargatta a már alvó gyerekeket.

(Lopott idő – In Time)

Egy film fiataloktól fiataloknak. Nagyjából ezzel lehet a legújabb valóságtól elrugaszkodott sci-fi mozifilmet, a Lopott időt jellemezni röviden. Ugyanis a film története szerint senki nem öregszik 25 éves kora után, így mindenki fiatal marad, amíg teheti. Viszont sajnos tényleg gyerekeknek szól, mivel történetileg a padló alatt mozog valahol és egyéb szempontokból is kiverte nálam a biztosítékot. De így legalább megadták a lehetőséget rengeteg fiatal(abb) sorozatszínésznek (a főszereplőkön kívül gyakorlatilag mindenki az), hogy mozifilmben is mutassanak valamit és tanúi lehetünk azon szürreális jelenetnek, ahol a (valójában) 27 éves Olivia Wilde alakítja a 30 éves Justin Timberlake édesanyját.

A történet röviden a következő: A távoli jövőben valami ismeretlen tényező hatására az emberek nem öregszenek tovább 25 éves koruknál (ehhez képest a színészek 30 és 40 év között vannak nagyjából mind). Ekkor elindul mindenkinél egy óra az alkarjába építve, mely mutatja, mennyi ideje van hátra. Hogy a dolog ne legyen ilyen egyszerű, az emberek ezt a hátralévő időt fizetőeszközként is használják pénz helyett. Percekben, órákban és években mérik tehát az egyes szolgáltatások és áruk értékét és aki sokáig akar élni (egy huszonöt éves testben), annak bizony jó sokat kell a tejbe aprítania. Valószínűleg a készítőket „az idő pénz” mondása hajtotta a történet megírásakor.

Itt van az első problémám. Elég régóta hallottam a filmről és a legjobban arra voltam kíváncsi: miért alakult így ez a dolog és pontosan hogyan fogják majd kivitelezni. Erre megkaptam a tipikus nincs-kedvem/fantáziám-hátteret-írni-és-úgyis-csak-a-játékidőt-vinné filmkezdést: főhősünk közli, hogy nem tudja hogy alakult ez ki, de most ez a helyzet. Nesze semmi, fogd meg jól, köszi. Kapunk tehát egy magyarázat nélküli világot, ahol az emberek idővel fizetnek, egymás alkarját megfogva adnak-vesznek át időt, de azért éljük bele magunkat, szurkoljunk a főhősnek. Az in medias res kezdéssel nincs gondom, ha kapok magyarázatot, de itt nem történik ilyen, vagy elfogadom, hogy így működik a világ vagy le vagyok ejtve. Kissé megnehezítik így a beleélést a dologba. Ezt követi az első jelenet, ahol főhősünk édesanyja közli, hogy már csak két napja maradt hátra az életéből, amit mire is fordít? Elmegy dolgozni. Aha... Persze, hogy a fiától elköszönni nem marad ideje. De folytassuk.

A film főhőse, Will Salas (Justin Timberlake) a gettóban szó szerint percről-percre él, a film elején alig van több ideje hátra, mint édesanyjának (Olivia Wilde). Aztán egy jó kis kocsmai verekedést követően kimenekít egy megsajnált „időmilliomost” rablói közül, aki később közli vele, belefáradt az életébe. És itt jön a film lényege! Elárulja szellemileg visszamaradott főhősünknek – mert aki ebbe bele sem gondol, az csak az lehet –: bizony sok-sok idő van még a világon és a legtöbbje a gazdagok kezén. Annyi van, hogy az minden embernek elég lenne, ha a gazdagok megosztanák. Miután a marxista magot főhősünk fülébe ültette, öngyilkosságot követ el és hátramaradt száz évét Willnek adja, kezdjen vele, amit tud. Főhősünk a szocializmus lángjával szívében nekiindul a gazdagok városába, hogy lerombolja azt – kezdve ezt azzal, hogy a legdrágább szállodába bejelentkezik, majd elmegy pókerezni. Tud valamit a fiú, biztos belülről akarta szétzilálni a rendszert. A pókerteremben találkozik a dúsgazdag Philippe Weiss-el (Vincent Kartheiser), akitől nem csekély summát sikerül elnyernie, valamint világszép lányával, Sylviával (szegény Amanda Seyfried nagyon csúnya lett rövid vörös hajjal), aki baromira unja magát és – mit ad Isten – fogékony a szegények problémáira. Ahogy az kell, jön a konfliktus, megjelennek az időrendészek, akik azt hiszik, Will megölte a gazdag fickót és elorozzák tőle az idejét, valamint néhány bandita is, akiknek nem igazán tetszett Will menekítése. Will elrabolva Sylviát szökik meg a rendészek elől és megindul a hajsza, hogy visszaszerezze idejét és megdöntse a rendszert.

Itt több probléma is felmerül: Az idővel csereberélés mikéntje rettenetes. Az, hogy gyakorlatilag bárki, aki az emberhez ér megfelelő helyen, lehúzhatja őt, nevetséges. Semmi védőréteg vagy jelszó vagy akármi. Odatolod a csuklódat egy bizgentyűhöz és már fizettél is/ki is fizettek. Álmodban meg kirabolnak. Pazar. A másik probléma a fizetés éreztetése. Akár néhány percet, akár éveket fizet valaki valamiért, ugyanannyi időbe – méghozzá több másodpercbe – telik a tranzakció. Komolyan ennyire tetszett valakinek az átadás hangja, hogy azt minden alkalommal ugyanannyi ideig hallgathatjuk? Ha pedig egészen egyszerűen behelyettesítjük az időt a pénzzel, kapunk egy totálisan egyszerű és középszerű filmet. Szegény legény meg akarja váltani a világot, hogy embertársainak segíthessen. Az összes párbeszéd és indíték ezzel el is veszti varázsát, és egyszerűen a gagyi kategóriába sorolódik. A rendészek azon aggódnak, hogy egy gettóbeli bekerül a gazdagok közé, a gazdagok azon, hogy ez a srác majd felborítja a világgazdaságot, gazdagék lánya pedig azon, hogy ha az apja valamit elront, elveszíti minden idejét. Az arcunkba tolják a nyilvánvalót, csak új köntösben, hogy ámuljon a nép.

Sajnos ugyanez elmondható a film hátteréről is. Számomra nagyon sok múlik egy sci-finél a környezet megfelelő kialakításán; egy sikeresen megalkotott atmoszféra – ami segíti a beleélést is – nagyot dobhat a filmen. A környezet az, ami nálam a sokak által imádott Szárnyas fejvadászt a középkategóriából kiemelte és ezért szeretem annyira Az ötödik elemet is – Luc Besson azóta elkövetett borzadályainak dacára. Ebben a filmben is próbálkoztak valami „jövőbelies” kialakítással, de sok energiát nem pazaroltak rá. A szegénynegyed lepukkant, ez oké, ott nincs is értelme bármit változtatni – a történethez szükséges minimális átalakításokon túl. A vagyonosok városa neoreneszánsz, rendben, gazdagék szeretnek villogni meg a sok aranyat. Az autók viszont nagyon rossz választás voltak. A rendészek Dodge Charger-e olyan benyomást ad a filmnek, mintha a nyolcvanas évekbeli sci-fiket használták volna alapul. A gazdagok által használt Lincolnok még oké, de ezek a böhöm bádogdobozok… kizártnak tartom, hogy a jövőben eszébe jutna bárkinek is nemhogy használni, hanem szolgálati flottává tenni egy ilyet. És ezen túl nincs is semmi. A főszereplőkön kívül nincs élet, mindenki zombiként viselkedik, céltalanul bóklászik, egyenes tartásban ül a buszon, satöbbi. A gettóban nem esnek egymásnak az emberek – holott ez lenne az elvárható az életéért küzdőknél – ha valaki megjelenik egy nagyobb időt tartalmazó tartállyal, szépen elosztogatják. Vagyis semmi emberi nincs bennük, puszta robotok. Ami pedig a párbeszédeket illeti: ebben a közegben anakronisztikus fogalmakat tartalmaznak. A filmben elhangzottak alapján már több évszázada így megy a világ, mégsem törlődött az emberek agyából a pénz fogalma, holott jó pár generációnak azt sem kellene már tudni, mit jelent. Ehelyett meglehetősen sokat használják. Alkottak pár új fogalmat ugyan, mint „Időrendészet” és „Percvadász”, de ez számomra kevésnek tűnik.

A fentiek miatt haragszom ezért a film megírásáért és rendezéséért felelős Andrew Niccolra. Egy olyan embernél, akinek nevéhez fűződik a Fegyvernepper, a Simone – Sztárcsináló 1.0, a Truman Show és a Gattaca megírása és rendezése – ez utóbbi nálam sci-fi kategóriában benne van a top 3-ban – ez az alkotás nemhogy közepes, de kritikán aluli. A fenti filmekkel saját magának állított egy lécet, egy elvárást a filmjeivel szemben a nézőktől, amit tartania kellett volna; ez sajnos jelen helyzetben nem sikerült. Mellesleg a felsorolt filmjei eddig mind tartalmazták azokat, amiket ebben hiányolok.

Összegzésként tehát elmondható: egy viszonylag jó ötletet teljesen hazavágtak a háttér és a környezet hiányával, valamint a logikátlan történettel. Akciózás az idővel és világító alkarok – ennyi fog majd a legtöbb emberben megmaradni ezen alkotásból, ami nem épp’ a legjobb bizonyítvány. Többet is lehetett volna kezdeni vele, mégsem sikerült. Talán majd a következő filmjével – a The Host-tal – sikerül helyreállítania Niccolnak hírnevét a szememben, de ahhoz ezek után sokat kell nyújtania.