Az űrnövény

2011.11.07. 15:31

(Zöld Lámpás - Green Lantern)

Képregényből filmet készíteni bizony kockázatos feladat. Már a könyvadaptációknál sem rózsás a helyzet, hiszen ha sikeres könyvről van szó – márpedig mi mást filmesítenének meg –, a sok rajongó jobban oda fog figyelni a történetre, mint egy átlagos mozifilmnél. A képregényadaptációk esetében pedig még rosszabb a helyzet, hiszen itt már nem csak a történet, de a látvány is adott, vagyis a rendezőnek még inkább kötve van a keze. Ahogy én tapasztaltam, a rendezők két irányból szokták megközelíteni az ilyen projekteket; azonban mindkét irány rizikós.

Az alávetéses rendező gyakorlatilag teljesen igyekszik visszaadni a képregények varázsát, lehetőleg minél kevesebbet módosítva az ismert történeteken is, hogy a rajongók ne legyenek csalódottak. Ez abból a szempontból jó, hogy így lesz egy biztos réteg, aki meg fogja nézni az adott alkotást (nem véletlen, hogy így elburjánoztak a képregény adaptációk mostanság), viszont egyrészt az újdonság hatása hiányozni fog, másrészt megvan rá az esély, hogy a fanokon kívül más nem érzi majd át / érti meg a történetet, így a biztos bázison kívül nem lesz nagyobb a bevétel. Természetesen elsülhetnek az ilyen filmek nagyon jól is, jó példa erre például Zack Snyder 300 és Watchmen: Az őrzők című filmjei, amik nagyon kis változtatással, de visszaadták az eredeti képregény világát és történetét is (hozzáteszem, azok a kis változtatások azért erősen belekavartak a történetbe, ily módon kreálva a spártai politikus asszonyt – ezt még leírni is fáj –, vagy téve értelmetlenné Bubastis létezését).

A képregények megfilmesítésekor akad még a reformer rendező, aki a dolgot a másik végéről fogja meg: a történetből kiszedi az összes sallangot, meghagyva azt a minimumot, amiből még felismerhető nagyjából az adaptált képregény és egy teljesen más helyre vagy idősíkba illesztve létrehoz egy olyan hibridet, ami mind a fanoknak mind a nagyközönségnek tetszeni fog, de csúfos bukás is lehet a vége. Ilyenből is akad példa, kezdhetnénk rögtön a – véleményem szerint túldicsőített – új Batman sorozattal Christopher Nolan feldolgozásában vagy ilyenek az X-Men filmek Bryan Singer feldolgozásában. De ez az út sem rejt kevesebb bukkanót, hiszen itt is megvan rá az esély, hogy pont a kellő hatás ellentétje valósuljon meg: nemcsak a rajongók, hanem a többi néző is elkerüli a filmet, annyira művészi / borzalmas lett. Ilyennek számított anno a Dredd bíró is, mely bár véleményem szerint annyira nem volt rossz húzás (hozzáteszem: nem ismerem a képregényt túlzottan), mégis borzasztó nagyot bukott a mozi pénztáraknál. Részben emiatt nem is mertek sokáig hozzányúlni (lám, a rossz filmek is érinthetetlenekké válnak egy időre), csak a 2010-es évben kezdték újragondolni motoros igazságosztónk filmes karrierjét.

Most, hogy megvan a rendezőnk és talán tudja is, mit csinál, már csak egy akadályt kell legyőznie a film elkészítése során, mely egyben a leghatalmasabb is: a pénz birtokosait, a producereket. Hollywood eme gyöngyszemei, akik vagyonukat úgy halmozzák fel, hogy a kevés pénzből készült filmekből nagy bevételt kaszálnak, bizony igencsak hajlamosak azt képzelni magukról, hogy ők – képviselvén a filmnéző tömegeket – tudni fogják, mitől dől a lé, vagyis hogy kellene kinéznie a filmnek. Ennek eredményeként született sok eleve rossz ötletből még nagyobb bukás és sok ígéretes indulásból is szintén nagy bukta. Ez utóbbi kategóriával pedig meg is érkeztünk cikkem valódi tárgyához, a nagy várakozással kísért, ám annál nagyobbat csattant ifjú képregény adaptáció-titánhoz: a Zöld Lámpáshoz, melynek neve angolul (Green Lantern) azért jobban cseng.

Azért feltételezem, hogy itt is a pénz beszél elve rontotta el az egyébként marhára nem passzoló – James Bond filmjeiről elhíresült – rendező, Martin Campbell mókáját, mivel a film nagyjából annyi potenciált rejt magában, mint amennyi ökörséget. Látszik, hogy készítői felkészültek a témában, azonban sikerült mégis egy olyan kesze-kusza filmet összehozniuk, amely a nézőből három féle reakciót válthat ki:

A karaktert nem ismerő nézőből: „Mi van? Egy zöld ruhás manus repked mindenféle űrlénnyel, hogy megküzdjön egy sárga ruhás manussal miközben egy felfújt fejű fickó kerülgeti a nőjét? Ez hülyeség.”

A rajongóból: „Mi van? Ez nem is így volt! Ez nem is állt kapcsolatban azzal. Ezek nem is ismerik egymást! Ez nem is ott zuhant le! Ez egy hülyeség.”

Míg a – Cartoon Network csatorna segítségével – részlegesen felkészült nézőből: „Há’ ez meg miért nem néger? Ez egy hülyeség.”

Ez utóbbi témát nem érintem ugyan – megteszem azt egy másik cikkben –, de megpróbálom röviden összefoglalni, mik a negatív és pozitív (igen, kivételesen vannak neki ilyenek is) tulajdonságai eme produkciónak. Szokásomhoz híven előbb a negatív tulajdonságokat taglalom.

Sajnos e filmmel elkövették a két legnagyobb adaptációs hibát, amit el lehet egy (kép)regényfilm esetében.

1) A történet tömörsége. Green Lantern karaktere, mely bár két évtizeddel fiatalabb mint a nagy öreg DC-s karaktereké, Batmané és Supermané, azonban mégis már az ötvenes éveiben jár, filmes berkekben (még rajzfilmesekben is) valahogy tabunak számított. Bár animációs filmben megjelent ugyan egy rész erejéig a Superman sorozatban (In brightest day – mely bár egy későbbi karakterrel operált, azonban mégis Hal Jordan besorozását meséli el), valamint a Justice League sorozatban, illetve egy későbbi egész estés rajzfilmben (Justce League: The New Frontier), főszereplőként mégis mellőzték az előbb említett hősökkel szemben (csak az utóbbi időben, a film készítése alatt készített Green Lantern rajzfilmek foglalkoznak vele behatóbban). Magyarázható ez leginkább azzal, hogy míg a többi DC karakter valamilyen módon leginkább a Földhöz kötődik, vagyis történeteik „emberibbek”, a Green Lantern sorozat, főleg a Green Lantern Corps képregények leginkább az űrben játszódnak, ahol főhősünk sokadmagával ment meg idegen civilizációkat. Mivel viszont ily módon igencsak kiesett a tévés kultúrkörből, jelen filmmel a nézők nagy részét egy előzmények nélküli, új világba kell(ett volna) kalauzolja ez a film. Ezzel meg is próbálkozott, ám azt a sok új információ miatt csak tömörítve tudta megtenni. Ez pedig az átlagnéző számára nehezen befogadható, a képregény rajongók számára összecsapott eredményhez vezetett. A történeten ezen felül látszik még a producerek keze is, előkerül a képregényekben egyébként teljességgel sokadlagos szerepet játszó család gyerekkel, illetve Hal olyan fokú vívódása, ami nehezen magyarázható. Ha apja halála ennyire mélyen érintette, akkor ugyan mi a rákért ment el ő is pilótának? A képregényben azért, mert imádta a repülést és sok csajt tudott pilótaként felszedni. Sehol nem volt itt az apja emlékei miatti rettegésből, hogy „juj, mi lesz, ha felrobban a gépem, de azért adjam a macsót, jól titkolva ezzel, hogy be vagyok sz@rva”. Mellesleg Jordan alakját éppen rettenthetetlensége miatt választotta ki a gyűrű, hogy Lámpássá váljon.

2) Túl sok főellenfél. A másik nagy problémája a filmnek, amibe már a Pókember 3 része is belebukott csúnyán (személy szerint nem is bántam, borzasztó volt az a széria). Nem elég, hogy egy teljesen új történetet kell lenyomni az átlagnéző torkán mindenféle nehezen befogadható fantasztikus történéssel (zöld ruhás világvédő idegenek, „varázsgyűrűk”, tudományos telekinézis, sok ezer éves univerzumot irányító kék bőrű vén törpék), még tele is pakolták a történetet mindenféle főellenfelekkel (mintha egy nem lenne elég), hogy az ember miközben próbálja emészteni a látottakat, kapkodja a fejét, hogy most ki kicsoda, miért gonosz, stb. És ami a legrosszabb – bár csak képregényes szemmel –, hogy a főellenfelek egyrészt a Green Lantern képregények valódi nemezisei, vagyis elpusztíthatatlanok (mint Batman és Joker, vagy Superman és Lex Luthor), egy svédcsavarral „két legyet ütve egy csapásra” mégis leradírozták mindkettőt nagyjából 5 perc játékidő alatt; másrészt tökéletesen idegenek egymástól. Parallax és Hammond sosem találkoztak, semmi közük egymáshoz, eltérő módon, időben és helyen lettek olyanná, amilyenek a filmben voltak (előbbi a filmben említett módon csak Hal Jordan pályafutásának több évtizedes szakaszában jelenik meg, utóbbi pedig egy radioaktív meteorittól vált azzá, ami). Összekapcsolásuk csak egy gyenge próbálkozás volt a készítők részéről, hogy Hammondot beletuszkolják a történetbe – számomra érthetetlen és teljességgel felesleges módon.

3) Gyerekeskedés. A filmet megnézve az ember nem tudja, pontosan milyen korosztálynak készült is az. Erőszakos és helyenként ijesztő, ugyanakkor olyan jelenetek vannak benne, amilyeneket az ember egy szóval tud csak illetni: gagyi. Green Lantern világa alapjában véve is színes és fantáziadús, ugyanakkor elegáns; mi szükség volt emellett az eltúlzott teatralitásra és a nevetséges, erőltetett poénokra? Miért kell például Oának, az Őrzők központi bolygójának, ami elvileg épületekkel van tele, egy gótikus harcmezőre hasonlítania, ahol a vezetők egy magas vár sziklatornyában ücsörögnek, a seregek pedig sziklás hegyoldalakban gyűlnek össze? Miért kell egy vadászpilóta fantáziájának olyan dolgokat kitermelnie magából, mint egy játék versenyautó-pálya, vagy hatalmas rugók a benzintartály alá?

Amikor a rajongók megtudták, hogy film készül imádott történetükből, a képregényhűség érdekében nagy lobbizásba kezdtek, hogy a főhőst ne más játssza el, mint a Firefly sorozatban elhíresült, manapság a Castle című sorozat sztárjának számító Nathan Fillion. A fickó kiköpött mása volt Hal Jordan képregényes karakterének, a szerep nagyon jól állt volna neki. Ennek alátámasztásaként még egy fan trailer is készült Fillionnal mint Green Lantern-el – a színész korábbi szerepeinek összevágásából. Természetesen a végső döntésnél itt is a pénz beszélt, Ryan Reynolds akkor befutott színésznek számított, több filmes felkérése is volt (vagyis számítani lehetett rá, hogy a csapból is ő fog folyni hamarosan), így maradt ő Hal Jordan-nek, Fillionnak pedig meg kellett elégednie Hal szinkronhangjával a Green Lantern rajzfilmekben. Eleinte engem is bosszantott, hogy ez a Ken baba fogja megszemélyesíteni egyik kedvenc képregényes karakteremet, aki számos filmjéből mindössze egyetlen egyben tudta csak hozni a megfelelő szintet, amelyikben a fizimiskájához legpasszolóbb karaktert játszotta: egy olyan fickót, akinek halvány lila gőze sincs, mi zajlik körülötte. De megnézve a filmet elismerem, mégis jó választás volt ő a szerepre. Személye kitűnően illik ehhez a csilli-villi produkcióhoz, mely valahol félúton jár a borzasztó és a reményteljes film kategória között. Mert bár a történet ócska és egyes karakterek is borzasztóra sikeredtek, a filmen mégis látszik a felkészültség. És itt következnek a pozitívumok.

Itt nem tudok a negatívumoknál használt átfogó dolgokról beszélni, inkább csak egyes dolgokat ragadok ki, melyek ha szórakoztató filmmé nem is, de elviselhetővé tették a Zöld Lámpást. Az első és legfontosabb dolog a fent említett felkészültség. Bár Oa kinézete nem éppen a legsikerültebb, az Őrzők nagyon szépen meg vannak csinálva és a készítők igyekeztek a többi Green Lantern-t is a képregénybelihez leghasonlóbbra alakítani, több-kevesebb sikerrel. Az uniformisok ugyan át lettek alakítva, mely szintén szálka a szememben, de elvonatkoztatva a képregénytől ennek a verziónak is megvannak a – látványos – előnyei, ugyanakkor a hátrányai is. Szépek a koncentráláskor vibráló zöld erek Hal Jordan-en, ugyanakkor a világító ruha folyamatos CG-t kívánt a színészre, ami nem egy esetben igencsak felfedezhető. Valamint feltűnik a sárga gyűrű is a sajátos szimbólumával, ami külön piros pont a készítők felé, hiszen ennek később szerepe lesz még a történetben – ahogy az ki is derül a stáblista utáni jelentből. Szintén pozitívumként tudom említeni – bár csak néhány másodpercről van szó – a főszereplő lelkesedését első repülésekor a gyűrűvel. A felszabadultságot, melyet csak egy egész életében a gravitációval dacoló pilóta érezhet, mikor megadatik számára az esély, hogy több tonnás kiegészítők nélkül is a levegőbe szálljon, ragyogóan alakítja Reynolds, ebben az egy jelenetben tényleg át tudta érezni Jordan szerepét. Végül külön érdeme a filmnek – szintén csak egy fél perc erejéig – a minden maszkos szuperhősös filmek gyenge pontjának megvilágítása. Hiszen ki ne gondolkodott volna el azon, hogy mitől nem ismerik fel Supermant Clark Kentként, mikor egy fránya szemüveg csak a különbség? De ugyanez a helyzet akár Batmannél, vagy a jelen írásban tárgyalt szuperhősnél is. Attól, hogy az arcának egy része takarásban van, még nem lesz valaki felismerhetetlen. Meg is járja főhősünk, mikor volt barátnője ablakán kopogtatva rögtön felismerik, hiszen csak a szemét takarta el az arcán. Az ilyen és ehhez hasonló nüansznyi dolgok azok, amik miatt mégis érdemesnek tartom megnézni a Green Lantern-t. És bár inkább várnék egy feldolgozást akár most rögtön, van egy sejtésem, hogy a DC hasonló projektbe fog kezdeni e filmjével mint azt a Marvel tette az utóbbi időkben. Hiszen már itt feltűnik egy képregényes főgonosz, Amanda Waller, a Justice League rajzfilmsorozatból már ismert Cadmus projekt vezetője, illetve ne feledjük, hogy jelenleg is folyik a Superman karakter újrázása Henry Cavillel a főszerepben Man of Steel címen, aki Green Lantern-el és Batman-nel az Igazság Liga alapító tagjának számít. Ez pedig magyarázatot adna arra a rejtélyre is, hogy miért kellett egy eredetileg nagyjából nyolcvanas (hatvanas?) években játszódó Green Lantern filmet napjainkba áttenni (előbbi időszak a pilóta apa karakterre lett volna magyarázat).

Reméljük a legjobbakat.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://abchronos.blog.hu/api/trackback/id/tr313361182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása