(A leleményes Hugo – Hugo)

Bár nem vagyok rajongója, mégis szívesen megnézem a gyerekfilmeket, sőt nem egy kedvencem is van közülük. Ezért örömmel fogadtam tavaly az első híreket, miszerint újabb „gyerekfilm” kerül a mozikba. Érdeklődésemet csak növelte az a hír, hogy nem is akármilyen rendező fogja készíteni. Így meglehetős kíváncsisággal ültem le A leleményes Hugo elé: a maffiafilmjeiről elhíresült Martin Scorsese vajon megállja-e a helyét a gyerekfilmek terén, illetve egyáltalán gyerekfilmről lesz-e szó? Nos, a válaszok vegyesre sikerültek.

A leleményes Hugo története röviden a következő: a két világháború közötti Párizsban járunk. Az órásmester Jude Law egyik nap talál a közeli múzeumban egy robotot (automatont), mely ember alakkal rendelkezik, de – Kempelen Farkas törökjéhez hasonlóan – nem intelligens gép, csupán egy dolgot tud tenni, azonban abban az időszakban ez is nagy csodának számított: a robot magától ír, illetve írna, ha rendbe hozzák sanyarú állapotából. Hugo és édesapja a fiú kérésére neki is állnak helyrehozni a masinát, de az összeszerelés befejezését Hugo apjának halála meghiúsítja. Ezt követően Hugo iszákos nagybátyjához kerül a párizsi pályaudvarra, ahova beköltöztetik egy, az építőmunkások által használt, mindenki által régóta elfeledett szobába. Innentől kezdve Hugo a pályaudvar falai között éli életét, mindenki által láthatatlanul, az órák számlapjain és a szellőzőkön keresztül követve az árusok életét. Nagybátyja eltűnését követően ő folytatja annak munkáját, hogy ne jöjjenek rá kilétére – a szülő nélkül csatangoló gyerekeket az állomás felügyelője (Sacha Baron Cohen) árvaházba küldi –, miközben próbálja befejezni édesapja munkáját a roboton a helyi játékboltból lopkodva a fogaskerekeket, egészen addig, míg el nem kapják. A bolt tulajdonosa (Ben Kingsley) elveszi a fiúnál található jegyzetfüzetet, amit apja a robotról készített és annak visszaszolgáltatása érdekében munkára fogja a fiút. Az együtt töltött idő alatt – és a játékboltos unokahúgával kötött ismeretsége során – különös dolgok derülnek ki Hugo számára a játékboltosról és annak a robothoz fűződő kapcsolatáról...

A filmről két dolog mondható el: egyrészt kinézetileg és előadásmódját tekintve gyerekfilm, másrészt a történet mélységét tekintve inkább dráma. Scorsese első 3 dimenziós produkciója (lehet, hogy konzervatív vagyok e téren, de nekem ez a dolog még mindig csak egy fellángolásnak tűnik, ami el fog halni, ahogy elhalt évtizedekkel ezelőtt is) és első ifjúsági filmje is ez, amiket láthatóan nagyon komolyan vett: mind a gyerekfilmekre jellemző (irreálisan) színes jelmezek, bohókás, esetenként nevetséges karakterek és vidám párbeszédek, mind a nem sűrű, de jól megoldott trükkök a helyén vannak. Viszont a történet már más tészta. A film maga Brian Selznick ifjúsági regényét, A leleményes Hugo Cabret-et dolgozza fel, ami viszont nagyon is valós tényeken alapul. Bár a gyermeki köntös tűnik fel először a nézőnek – hiszen a film talán kétharmada erről szól – valójában a filmkészítés múltjáról és egy úttörő filmalkotó történetéről szól. Ennek megfelelően bennem is vegyes érzéseket keltett. Valahogy túlságosan erőltetettnek éreztem Hugo életterének bemutatását és a robot szerepét a filmben, minthogyha szándékosan akarná az alkotó elterelni a néző figyelmét a történet mélyén rejlő tragédiáról és feloldozásról. Emiatt besorolni sem nagyon tudom a filmet. A burok gyerekfilmes, de nem nyújtja azt a könnyed szórakozást, amit egy ilyentől várna az ember. A történet túl komoly, viszont az előadásmód miatt drámának sem illik be. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az előzetesek alapján erősen gyerekfilmnek beállított alkotás valójában a gyermeki felnőtteknek készült. Gyerekek számára sok helyen unalmas lehet, ugyanakkor a drámák szerelmesei nem biztos, hogy a gyerekes stílust meg tudják szokni. Emiatt számomra sem lett maradandó élmény, azonban egyszeri megtekintését mindenképpen ajánlom: tipikusan megosztó filmnek tűnik nekem, így nagy eséllyel másoknak örök kedvenc maradhat.

Néhány szót a színészekről: egy pályaudvarhoz méltó módon sok mellékszereplő van és egész szépen kidolgozott karakterrel rendelkezik mindegyik – éppen ezért számomra kissé sajnálatos volt pár szereplő elhanyagolása a film során. A néző szívesen kísérné figyelemmel az idősödő túlsúlyos férfi és a koros dáma próbálkozásait, amelyet rendszeresen megakadályoz a kiskutya, vagy az esetlen felügyelő és a virágárus ismerkedési kísérleteit, azonban – ahogy Hugo sem lehet ott mindenhol – ezeket csak egy-egy jelenet erejéig van mód meglesni, utána folytatódnia kell a fiú történetének. Az előzetesekből számomra a Nanny McPhee-ből ismert Asa Butterfielden kívül csak Ben Kingsley volt ismerős a szereplők között, így nem is számoltam a meglepő színészgárdával. Az említett mellékszerepekben feltűnik ugyanis az általam kevésbé kedvelt, de itt nagyszerűen alakító Sacha Baron Cochen, az örök Szarumán Christopher Lee, a tizenöt éves korához képest már meglehetősen sok moziban szereplő Chloë Grace Moretz, a már említett, sajnálatosan vajmi keveset játszó Jude Law, továbbá „Vernon bácsi” Richard Griffiths és Emily Mortimer is.

A film a legutóbbi Oscar átadáson a 11 jelölésből ötöt be is söpört, köztük a legjobb effektekért és zenéért járó díjakat is, továbbá számos egyéb díjat (BAFTA, Art Directors Guild, stb.) nyert az elmúlt év végén és az idei év elején is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.