Lefekvéshez készülődtek a gyerekek a 99-es kamrában. Régi szokás szerint a napi harmadik proteinadag után a fiatalabb generáció el lett küldve a rendszeres hosszú pihenésre és ennek megkönnyítése végett a bunker gyerekszobájaként használt, szőnyegekkel borított kamrában Orly Apó, az erre szakosított mondandroid mesét mondott a csemetéknek. Igyekezett minden este más és más történetet előadni a kicsinyek számára, azonban az előadást igencsak megnehezítette a jól bevált mesék anakronisztikus környezete, így minden alkalommal némileg aktualizálnia kellett a történeteket. A mai estére archívumából a Grimm testvérek egyik klasszikusát ásta elő.

Sok-sok atomévvel ezelőtt élt egy kislány, aki szeretett vörös ruhákban járni. A nagyobb városokban összesűrűsödő szmog miatt szükség is volt a rikító öltözékekre a jobb láthatóság kedvéért, ez a kislány azonban csak vörös ruhákat hordott, így el is nevezték Vöröskének. Vöröskét egyik nap megkérte a gondozója – akkor még az idősebbek voltak megbízva a fiatalabbak nevelésével -, hogy az ő volt gondozójának, aki betegeskedik, vigyen némi gyógyfolyadékot pár vitaminszelettel. – De nehogy letérj az útról, mert könnyen eltévedhetsz, vagy még rosszabb dolgok is történhetnek veled! – figyelmezette a gondozója Vöröskét. Vöröske szófogadó gyerek lévén megígérte ezt és vette is a kis kabátkáját, valamint a gondozója által adott tárolóedényt és elindult a szürke ég alatt a közeli parkhoz, ahol az idősebb gondozó lakott – amikor még az emberek a felszínen éltek, parknak nevezték az elkerített helyeken élő növényzetet. A parkban azonban laktak állatok is - ezek azok az élőlények voltak, amik az emberen kívül lakták ezt a bolygót, amíg az emberek fel nem használták őket –, melyek közül sok gonosz volt. Egy ilyen vadállat, melyet az ember háziasított mechabiológiai módon (ezt persze nem kellett elmagyarázni, gondolta a droid), keresztezte Vöröske útját a park felé. A kiborg éhes volt, de a vékonyka kislány nem lett volna elég éhségének csillapítására, így hangmodulátorainak segítségével megkérdezte a kislányt, merre tart. A kislány így válaszolt: - A gondozóm volt gondozójához.  – Aztán mit viszel az edényedben? – kérdezte a kiborg. – Gyógylevet és vitaminszeleteket, hogy jobban legyen. – válaszolta a kislány. A kiborg ekkor elhatározta, hogy az öregasszonyt is megeszi Vöröske mellett, így talán már nem lesz annyira éhes, de ennek érdekében cselhez kell folyamodnia. Így szólt hát: - Vöröske, nézd milyen szépek a park melletti kirakatok, nem nézed meg magadnak az új mobilchipeket, hátha találsz magadnak valót! – Mivel Vöröske már régóta szeretett volna egy új mobilchipet, amivel marsi rokonait is elérheti, megfeledkezve gondozója figyelmeztetéséről megindult a színes kirakatok irányába, a kiborg pedig az öreg gondozó házához. Ott a kiborg hangmodulátora frekvenciájának módosításával Vöröske hangját utánozva bekéredzkedett az öregasszonyhoz, aki ágyában feküdt védtelenül és a kislány hangját megismerve kikapcsolta a beléptetőrendszert. A kiborg odabent hatalmas erejével megfogta a védtelen gondozót és nagy mohóságában egyben lenyelte őt. Mikor ezzel végzett, felvette a gondozó termoruháját és lélegeztető készülékét és befeküdt az ágyába. Vöröske eközben megunva a kirakat nézegetést megindult az idős asszony házához, ahol nyitva találta a bejárati ajtót. Bár furcsállta a dolgot, mégsem vett róla tudomást és felment a gondozó szobájába, ahol az ágyban fekvő fölé hajolva meglepődött. – Jaj, öreg gondozó, de nagy lett a füled! – mondta Vöröske. – Csak azért, hogy jobban hallhassalak. – felelte a gondozónak öltözött kiborg az öregasszony hangját utánozva. – És milyen nagy a szemed is! – szólt Vöröske, mire a kiborg így felelt: - Hogy jobban láthassalak. – Jaj, és milyen nagy lett a szád is! – rémült meg Vöröske. – Hogy jobban bekaphassalak! – felelte a kiborg és nagyot ugorva egyben lenyelte Vöröskét is. Megtömve gyomrát a kiborg ezt követően visszafeküdt az öregasszony ágyába és mély álomba merült, nagyokat horkantva közben. Balszerencséjére azonban arra járt a park őrzője, aki meghallotta a horkolást. Utánajárva a dolognak rátalált az általa is ismert öreg gondozó házában a kiborgra és rögtön átlátta a helyzetet. Abban a reményben, hogy talán a kiborg emésztési folyamatai még nem indultak be teljesen, elővette lézerélű kését és felvágta az alvó vad hasát. Alig vágott bele, máris meglátta Vöröske kabátkáját, majd nemsokára Vöröskét is, meg az öreg gondozót. Mindketten éltek, bár sebek borították a testüket, de ezeket az őrző meg tudta gyógyítani a mindig nála hordott vegyszeres bőrtapaszokkal. A kiborg gyomrán hasított vágás azonban túl nagyra sikerült és a vadállat belehalt. Mivel akkoriban már kihalófélben voltak az állatok, még a gonosz állatok leölése is büntetéssel járt, így az őrző, Vöröske és az öreg gondozó közösen ástak egy gödröt a parkban, ahová befektették a kiborg tetemét, melyekre Vöröske nagy köveket gördített, hogy ne találhassa meg többé senki. Az idős gondozó ezután megitta és megette a Vöröske által hozott tápanyagokat, amiktől jobban lett és ismét hasznos tagja lehetett a társadalomnak. Vöröske pedig tanulva az esetből mindig hallgatott ezután gondozójának tanácsaira és többet nem hagyta magát eltéríteni céljaitól.

Ezután a mondandroidnak már csak azt kellett elmagyaráznia, mi az az égbolt,miért nem a robotok látták el a nevelés feladatát akkoriban, amíg az idősek dolgoznak és miért van még életben egy öreg ember, aki csak hátráltatja a többieket és feleslegesen fogyasztja az élelmet. Milyen sok fejlődés is történt az utóbbi évszázadban – gondolta Orly Apó, miközben betakargatta a már alvó gyerekeket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.