(Apollo 18)

A NASA program tavaly augusztusi leállítása még egy apropót adott a program egyik „elrontott kísérletéről” szóló film reklámjához (ahogy a plakáton is olvasható: There’s a reason We’ve never gone back to the Moon ), melyben a történteket is felhozzák indokként arra, miért nem látogatjuk többet kísérőnket.

Az Apollo 18 című film áldokumentumfilm, annak minden velejárójával. Az elején rövid szöveg tájékoztat minket, hogy a következőkben látható felvételek egy akármilyen központ bejáratánál landoltak és abból szortírozták ki a lényeget, valamint az egész film a kabinokban elhelyezett és egyéb kézi kamerák által felvett jelenetekből áll. Mondjuk az az egy mellélépés (vagy ezzel éppen az „ál” jelleget akarták erősíteni?) megtörtént a „nagy” elődökhöz – The Blair Witch Project, The Fourth Kind és Paranormal Activity - képest, hogy ismert sorozatszínészek játsszák a szereplőket az eredeti(nek beállított) felvételeken.

Története szerint az Apollo 18 egy elhallgatott Holdutazást követ végig, ahol a titkos küldetéssel (oroszok elleni megfigyelőbázis felállításával) megbízott asztronauták mást is találnak a Holdon, ami megkérdőjelezi missziójuk tényleges célját. Ahogy azt a plakátok is sugallják, a Holdon felfedeznek egy ismeretlen létformát, mely olyannyira veszélyes, hogy az amerikaiak nem is küldenek több embert a Holdra.

Magával az elkészítéssel nincsen gond (bár az űrsétákban jártasabb nézők fel fognak fedezni pár hibát), mivel a felvételek tényleg végig beazonosíthatóak; vagy a kabin beépített kameráin keresztül látjuk az eseményeket vagy valamely állomás szemével vagy az utasok kézi kamerájával, akik emlékeket akarnak rögzíteni útjukról. Talán a történet sem lett volna rossz, habár a végkifejletet véve némi logikai bukfencet vélek felfedezni a felvételek tényleges eljuttatásával kapcsolatban az állítólagos összeállítókhoz. Azonban a Holdon talált veszélyforrás már nem sikerült túl jól. Valahogy az volt az érzésem a film alatt, hogy a készítők akartak egy jó űrhorrort dokumentarista stílusban, azonban mivel ez csak a Holddal kapcsolatban lehetséges, egyszerűen kifogytak a szörnyek témakörében. Így a „holdlények” kinézete és célja szó szerint súlytalanra sikerült, ami elég jelentősen ront a film élvezeti értékén. Ha bármi mást találnak ki, mondjuk hatalmas szörnyeket, akik becsapódtak a Holdba – a’la Transformers 3 –, még az is hihetőbbre sikerült volna, mint ezek az „őslakosok”. Az alkotók próbálták a feszültséget fenntartani, de amikor kiderül, pontosan mi is az, amitől félnünk kellene, az egész kezd nevetségessé válni. Annyit viszont kénytelen vagyok a film pozitívumaként értékelni, hogy a fent nevezett hasonló kategóriájú alkotásokkal szemben itt nem az a fajta rémisztgetés folyik. Nincsenek erős hanghatásokkal járó jelenetek – nem is lehetnének egy vákuumban játszódó film esetében –, hanem apró mozgások, a réginek mutatott felvételeken kiemelt részek mutatják, valami folyik a háttérben. Ezzel inkább keltve a számomra kedvelt horror légkört, mint az ész nélküli csattanásokkal és hörgésekkel elért ijesztgetésekkel.

A fentieknek megfelelően így az Apollo 18 áldokumentumfilm terén egész jó lett, horrornak viszont a lényeg elbaltázása miatt maximum közepes – sok kritikus egyenesen gyenge Paranormal Activity-koppintásnak nevezi. Kár érte.

(Melankólia – Melancholia)

A 2011-es év több tekintetben is a kísérletezések (vagy újítások) éve volt. A romantikus vígjátékok elkezdtek egy addig keveset tárgyalt témát boncolgatni: a fiú-lány barátság célzottan szexszel keverését, továbbá a sci-fi és dráma műfajok metszete is megerősödött tavaly.

Ez utóbbiak körébe tartozik a Melankólia is, mely alapötletét tekintve hasonló a Felettünk a Föld című filmhez, azonban történetében mégis teljesen eltér tőle. Amíg ugyanis utóbbi egy másik Föld bolygó feltűnését tárgyalja és az emberek azzal kapcsolatos félelmét, előbbi egy addig ismeretlen bolygó megjelenésével foglalkozik, mely csak a film második felében kerül előtérbe.

A Melankólia két testvér történetét meséli el két fejezetre bontva a filmet. Az első felében Justine-nel (Kirsten Dunst) ismerkedhetünk meg, aki éppen házasodni készül. A lagzi estéjét tárja elénk az első fejezet, melyben pár szó erejéig megismerkedhetünk Justine családjával is: Clair-rel (Charlotte Gainsbourg), Justine nővérével, aki férjével (Kiefer Sutherland) közösen ad otthont szállodájukban a nagy eseménynek. Claire érzi, hogy húgával valami gond van, de nem tud vele kettesben maradni, míg férje házigazdaként csak azt látja, hogy Justine nem az előre betervezett program szerint viselkedik és ezt személyes sértésnek véve egész este idegeskedik. A testvérpár édesanyja (Charlotte Rampling) messzemenően ellenséges mindenkivel és az esküvőt egészében véve feleslegesnek tartja – vélhetően saját problémái miatt. Mindenkihez van egy megjegyzése, majd tüntetőleg elvonul a szobájába és ki sem teszi onnan a lábát. Justine mégis hozzá kötődik leginkább és szeretné gondjait megbeszélni vele, anyja azonban elzárkózik ettől, még az után is, hogy látja, lánya mennyire gyötrődik. Justine édesapja (John Hurt) pedig játssza a bohókás édesapát: az emberek neveit nem tudja megjegyezni, azonban mindenkivel eldiskurál és összességében jól érzi magát. Azonban lánya őrlődése nem tűnik fel neki és annak az éjszaka ott töltésére vonatkozó felajánlását is puszta kedvességnek tartja, így nem él vele. Valamint ott van Justine főnöke (Stellan Skarsgård), akit baráti szálak is fűznek a családhoz. Elszánt ember, aki beosztottjai teljes kiszipolyozásából él, így Justine számára is egy előléptetés a nászajándék, de csak akkor, ha az este folyamán még elvégez számára egy munkát. Justine természetesen elhárítja a kérést, de főnöke rendíthetetlen. Egy frissen felvett kollégát állít rá Justine-re, akinek feladata addig zaklatni az amúgy sem gondtalan arát, amíg az el nem végzi feladatát. E környezet egyébként is kellő alapot szolgáltatna ahhoz, hogy az ember kényelmetlenül érezze magát saját esküvőjén, azonban Justine-nak ennél sokkal nagyobb gondja van. A lakodalom alatt döbben rá, hogy újdonsült férje komplett terveket készített elő számukra a lakhatást és családot illetően, főnöke célja pedig, hogy teljesen bebetonozza Justine-t a munkahelyre. Így főhősnőnk rádöbben: semmi szabadsága nem lesz többé, minden lépése előre el van tervezve és ez félelemmel tölti el. Tanácsra lenne szüksége, azonban azt a fent leírtak miatt senkitől nem kapja meg, így végső elkeseredésében a nászéjszakát hites ura helyett az első arra járó vendéggel tölti. Másnap reggel a magára hagyott, nővérével kilovagoló Justine észreveszi, hogy az égen korábban látott vörös csillag eltűnt.

A film második fele teljes mértékben ellentettje az első fejezetnek. Itt Justine nővérével, Clairrel és családjával ismerkedhetünk meg közelebbről. Hosszabb idő eltelt a bukott esküvő óta és az azóta mély depresszióba süllyedt Justine-t nővére ápolja a kastélyszállóban. Ekkor kezdenek szállingózni a hírek, hogy egy addig ismeretlen bolygó közeledik a Föld felé, keresztezve annak pályáját – mely egyes vészmadarak szerint végzetes lesz a kék bolygóra nézve. Az inassal, kisfiával és férjével együtt élő Clairt a hír és az egyre növekvő bolygó látványa teljes rettegéssel tölti el, félelmét azonban nem tudja megosztani mással – lévén nincs senki több mérföldes közelben, férje nevetségesnek tartja a dolgot, felépülő húga pedig megbékélt a halállal. Ebben található a legnagyobb kontraszt a film során: míg a kisebb gondok alatt megtörő húg teljesen meg van barátkozva a lehetőséggel, hogy meghalhatnak, nővére szó nélkül tűri a családi problémákat, azonban a halál ténye zsigeri félelemmel tölti el. Bár férje mindent megtesz, hogy megcáfolja félelmét, mikor az bekövetkezni látszik, a helyzettel ő sem tud mit kezdeni, így Claire a film végére teljesen magára marad húgával és gyermekével.

Végezetül a filmről: ez a film borzalmas. Borzalmas, mert többféle félelmet is bemutat és borzalmas, mert ezt teljes mértékben átérezteti a nézővel. Sok éve nézek filmeket különböző műfajokból, mégis ez volt eddig a második olyan film, ami után csak ültem percekig és dolgoztam fel amit láttam. Nem vagyok egy Lars von Trier rajongó (csak egy filmet láttam tőle, a Dogville-t, de az rettenetes volt), azonban a Melankólia teljesen magával ragadott. A kezdő képsorokat – melyek részben a filmből kivágott képek, részben Justine álmának töredékei, utóbbiak mellesleg Milais és Breugel festményeinek felhasználásával készültek – még Tarsem Singh is megirigyelhetné, a film zenéjéül választott Wagner Trisztán és Izoldája pedig a képi világgal nagyszerű elegyet alkot, egyben megalapozva azt a feszültséget is, ami a teljes film alatt érezhető. A szereplők jól játszanak, bár a sok híres színész(nő) nem nagyon tud kibontakozni a film során, lévén a testvérpár szerepe a legkiemelkedőbb. A Melankólia egy erős dráma, mely realisztikusan mutatja be mind az emberi képmutatást és közönyt a közösség szintjén, mind az emberiség félelmét az egyén szintjén. És bár a sci-fi rész itt sem felel meg a fizikának teljesen, csak ajánlani tudom mindenki számára, aki szereti a drámákat és a sci-fiket is, bár ahogy az a fentiekből kiderül, itt elenyésző a fantasztikum.

A film három díjat nyert az Európai Filmdíjon és több egyéb díjra is jelölték.

(Ne félj a sötétben - Don’t Be Afraid of the Dark)

Hollywood ötlethiányban szenved. Már régóta, de eddig viszonylag jól palástolta a dolgot, a tény viszont, hogy hirtelen mindenki rányomult a gyerekmesékre, egyre nyilvánvalóbbá teszi ezt. Az utóbbi időben szinte minden második film erről szól: Piroska horrorként (A lány és a farkas, egyébként annyira nem is rosszul megoldva), Hófehérke egyszerre több verzióban is (Mirror Mirror, Snow White and the Huntsman), és ott voltak korábban a szintén horrorként feldolgozott fogtündér (Darkness Falls), valamint a mumus (Boogeyman) is.

A Don’t Be Afraid of the Dark szintén ezt a trendet hozza, de egészen más megközelítésből. A Guillermo del Toro nevével fémjelzett (holott csak producer volt) alkotás az azonos című 1973-as film feldolgozása (ezekből is rengeteg van az utóbbi időben), részben átírva, ám sok tekintetben az eredeti történetet követve. Sallyt (Bailee Madison) elvált édesanyja kipaterolja otthonról, elküldve őt apjához és annak barátnőjéhez. Apja egy előző században eltűnt híres festő kúriáját újítja éppen azzal a céllal, hogy a munkálatok befejezése után túlad rajta, addig azonban otthonukként használják az épületet. Ahogy fedezik fel együtt a hatalmas tereket és századelőtti bútorokat, ráakadnak egy pincére is, melynek alján találnak egy lelakatolt kályhát, rúnákkal írt felirattal felette. A háznál dolgozó kertész – akinek felmenői gondozták a házat korában – nem örül a felfedezésnek, de nem tud mit tenni egyelőre. A lányt viszont érdekli a titokzatos kályha, főleg azután, hogy a nevét kezdik el suttogni belőle…

Nagyjából ennyi az alap sztori, amivel talán még nem lőttem el semmit. Az viszont magyarázatra szorul, hogy miért is raktam ezt a filmet a mesék közé. Nos, talán azzal sem mondok el mindent, ha megosztom, a film – ahogy az a címéből is adódik – eléggé gyerekközpontú, hogy pontosabb legyek: gyermeki félelmekből és történetekből táplálkozik. A néző felismerheti a történésekben a fogtündér legendáját, vannak szörnyek az ágy alatt, valamint tündérek és gnómok is feltűnnek. De le kell szögeznem: nem gyerektörténetről van szó. És itt tovább is lépnék a készítőkhöz.

Bár a filmet Troy Nixey rendezte – akinek ez volt első nagyjátékfilmje –, a történeten erőteljesen felismerhető a producerségen túl a forgatókönyvet is részben író del Toro keze nyoma. Del Toro filmjei számomra mindig is, úgymond, összezavaróak voltak. Ő is szeret mesélni, véleményem szerint sok tekintetben hasonlít Tim Burtonhoz, azonban amíg utóbbi fekete humorral vagy erőteljes iróniával fűszerezi filmjeit, del Torónál a feszültségkeltés dívik. Filmjei nem humorosak (cseppet sem), ugyanakkor komolyan sem vehetők. Ez pedig nem csak történeteinek elrugaszkodottsága miatt van, hanem eszközei révén is. Del Toro nem szereti a kliséket: ahogy a legtöbb horror éppen az ismeretlentől való elemi félelemből építkezik, így nem láttatja szörnyeit a képernyőn vagy csak az utolsó jelenetekben, illetve tele van jobbára nagy hanggal járó ijesztgetéssel – ilyenek del Toro filmjeiben nem fordulnak elő. A szörnyeket látjuk, akár többször is, valamint bár a tapasztalt néző számára több olyan jelenet is van, amely más esetben simán ijesztgetéssel folytatódna (hangos csattanással kinyílik egy ablak vagy ajtó, felkiált valaki, ilyesmi), ezek mégsem történnek meg. De a film így is működik! Ahogy nem tudunk félni a véletlenül vámpírrá alakult tudóstól (Cronos), az embereket utánzó rovaroktól (Mimic – a júdás faj), vagy akár a tenyere közepén szemeit hordó emberevő szörnytől (A faun labirintusa), ezeket a filmeket mégis olyan feszültség járja át, ami szinte arra kényszeríti a nézőt, hogy féltse a főszereplőt és érdekelje annak további sorsa. A történet az tehát, ami hátán viszi del Toro filmjeit és azt hiszem, ebben a klisés, logikátlan filmes világban ez nagy kincsnek számít.

Így van ez jelen filmmel is: vannak benne ijesztő jelenetek, de nem fogja végigrettegni az ember azt a 99 percet, ugyanakkor a történet mégis van olyan izgalmas, hogy megérje végignézni. És hogy egy pár szót ejtsek a színészekről: a legutóbb a Kellékfeleség című felejthető vígjátékban találkoztam a Sally-t játszó Bailee Madison-nal és bár ott nem alakított kiemelkedőt (hogy is tudott volna abban a béna szerepben), Sally-t kitűnően formálja meg. Mivel a történetből adódóan valószínűleg sokszor kellett kékre festett bábokkal dolgoznia, az arcára kiülő félelem teljesen hihető. Ha így folytatja, nagy jövő várhat még rá. A Sally apját alakító Guy Pearce és barátnője, Katie Holmes is jól játsszák szerepeiket, de mivel a történet középpontjában Sally áll és Bailee remekül játszik, mellette a háttérben marad játékuk nagy része.

Mindent összevetve: ugyan a történet nem mentes egy-két logikai hibától és én más befejezést vártam volna (teljes bosszú Pearce részéről némi tűzzel megspékelve), a Don’t Be Afraid of the Dark remek pop corn mozi és bár nem fogom többször megnézni (ahogy del Toro többi alkotását sem), nem bántam meg, hogy ezt választottam ma estére. Akik szeretik a nem csak ijesztgetésre játszó, hanem el is gondolkodtató horrorokat, azoknak csak ajánlani tudom.

(Burke and Hare)

Az utóbbi években (évtizedben) az angol vígjátékok is kezdtek felzárkózni a nagyban amerikai filmek által uralt vígjátékpiacra, így lassan kezdi értelmét veszteni a sokak szemében korábban negatívumként értékelt „angol humor” jelző is. Ebben nagy szerepet vállal véleményem szerint az időnként amerikai filmekbe is átlátogató Simon Pegg. Az eddig legjobb zombis horror-paródiának tartott Haláli hullák hajnala, az azt követő zsarus akcióparódia, a Vaskabátok, a zseniális Hogy veszítsük el barátainkat és idegenítsük el az embereket?, és a legutóbbi remek sci-fi komédia, a Paul után kezdem védjegyként érezni Pegg nevét egy filmnél a biztos szórakozáshoz (főleg ha Nick Frost-tal van együtt). Ezért bár a fentiek miatt elvárásaim voltak irányában, mégsem csalódtam legutóbbi filmjében, a Burke and Hare-ben sem, mely fekete komédia az orvostudomány fejlődéséről.

Az állítólag valós alapokon nyugvó történet szerint a 19. századi Edinburgh-ban két orvosi egyetem versenyez egymással az emberi test felfedezése terén. A kutatáshoz szükséges hullákat a város hóhérjától szerzik be, egészen addig, míg a Dr Alexander Monro (Tim Curry) vezette egyetemnek sikerül egy rendeletet hozatnia a hatóságokkal, miszerint csak ő jogosult a halottakra. A Dr Robert Knox (Tom Wilkinson) vezette másik egyetemnek így alternatív megoldást kell választania a tetemek beszerzése ügyében, melyekre sürgős szüksége lett, ugyanis a király versenyt hirdetett az orvosok között: aki nagyobb áttörést ér el az orvostudomány terén, az kitüntetést és egy nagyobb summát is kap őfelségétől. Dr. Knox tehát díjat ígér minden halottért, amelyeken kísérletezhet a legújabb, addig ismeretlen technológia segítségével.

Ez pont kapóra jön a két ír bevándorló, William Burke (Simon Pegg) és William Hare (Andy Serkis, aki leginkább Gollamként, illetve mostanság Caesarként vált híressé) szélhámosok számára, akik éppen új kereseti lehetőség után kutatnak (nem túl lelkesen) legutóbbi bukásuk után. A díj igen kecsegtető, de főhőseink minél gyorsabban akarják feljebb tornászni magukat a társadalmi ranglétrán, így egyre kevésbé vannak megelégedve a véletlenül talált hullákkal. Új tervre van szükség a nagyobb bevételhez: az emberek természetes halálát kicsit meg kell sürgetni. Miközben a városban egyre nő az eltűnt személyek száma, hőseink pedig egyre jobb ruhákban látogatják a helyi kocsmákat, Burke fejét sikerül elcsavarnia egy „színésznőnek”, Ginny Hawkinsnak (Isla Fisher), aki korábbi – nem éppen szalonképes – tevékenységét szívesen lecserélné színrendezésre, ha lenne támogatója. A hirtelen feltört cimborák pedig felkeltik a város helyi bandavezérének és a hatóságoknak a figyelmét is.

Eddig az alap sztori, mely bár hatalmas fordulatokkal nem kecsegtet, de mégis tele van kisebb-nagyobb poénokkal. Főhőseink esetlenek a feladat elvégzéséhez, a poénok nagy része is azon alapszik, hogy sikerül elrontaniuk emberölési kísérleteiket. Továbbá a korszak összes nagyobb találmányát és híresebb emberét is megpróbálták a történetbe tuszkolni, ami szerencsére nem hat erőltetettnek, inkább a komédia emelését szolgálja, főleg a történet végén.

Mindent összevetve: a leginkább tévés sorozatairól és filmjeiről híres John Landis-nak sikerült egy groteszk, ám annál mulatságosabb vígjátékot összehoznia. Akit nem taszít a sok hulla és tud nevetni a fekete komédiákon, annak mindenképpen ajánlom a megtekintését!

(Barátság extrákkal – Friends with Benefits)

Ritka, hogy két film is születik egyazon éven belül azonos (ritka) témában, valahogy ez tavaly mégis megesett. A Barátság extrákkal azonban sokkal nagyobb szórakozást ígér a romantikus vígjátékok terén (még férfiszemmel is), mint a sajnálatosan csöpögős drámába fulladó párja, a Csak szexre kellesz. Egyébként a készítők is láthatóan a vígjáték elemet akarták az előbbi esetben erősíteni, hiszen a filmet telerakták vígjáték- és sorozatszínészekkel (egy rövid jelenet erejéig a Hősök sorozat Hiro-ja is feltűnik).

A két film csak témájában – az eddig filmekben kevésbé pedzegetett egészségügyi barátok, vagyis barátok és ágytársak, angolul f*ckbuddies problematikája – azonos, történetében erősen eltérő. Amíg a Csak szexre kellesz két főhőse, Natalie Portman és Ashton Kutcher már régóta barátok (így ott viszonylag gyorsan előhozhatták a szerelmi bánat kérdését), a Barátság extrákkal hősei, Dylan (Justin Timberlake) és Jamie (Mila Kunis) csak a film elején ismerik meg egymást, azonban elég gyorsan barátokká lesznek. Dylan frissen érkezik New York-ba, ahol új állást kínálnak neki, amit Jamie hívatott eladni számára (Jamie munkaközvetítőként dolgozik, feladata, hogy a megbízója által kiszemelt személyt rábeszélje, hogy dolgozzon a megbízójának). Miután Dylan rábólint a Jamie által reklámozott álláslehetőségre, a lány segít neki eligazodni új környezetében és így elég sok időt töltenek együtt. Mindketten sokat dolgoznak, így idejük nem engedi a másokkal való ismerkedést és az ágyig tartó köröket, valamint több esetben ráfaragtak már, viszont az igények ugye megvannak. Ezért is döntenek úgy, hogy kapcsolatukat kissé szorosabbra veszik, azonban nem lépnek a romantika mezejére. Tart ez egészen addig, amíg Dylan az anyja által felültetett Jamie-t el nem hívja szüleihez a július negyediki hosszú hétvégére.

A Barátság extrákkal a téma viszonylagos mélységéhez képest remek vígjátékként indul, amelyben a humorfaktort leginkább a két főhős szócsatái jelentik, valamint időnként Dylan meleg kollégája, Tommy (Woody Harrelson) egy-egy negatív megjegyzése a heterókról. Ennek következtében a film elég szórakoztató is lehetne, azonban a készítők sajnos beleestek abba a hibába, hogy mégis romantikus vígjátékot forgassanak. Így a film utolsó harmada (szerencsére csak az), Dylan családjának bemutatásával meredek lejtéssel megindul a csöpögős drámák szintjére és sajnos ott is fejeződik be. Ennek oka valószínűleg a hölgyek számára is nézhetővé tétel, azonban az összképet nagyon lerontja. A Barátság extrákkal így ütős vígjátékként kezdi, majd családi drámában úszva romantikus vígjátékként fejezi be, ellentmondva mintegy önmagának is, ugyanis az elején a főhősök is gúnyt űznek a romantikus filmekből.

De hogy a szereplőket is említsem: a fent említett Portman-Kutcher szenvedős párosához képest Mila és Justin remekül hozzák a laza barátok szerepét, viszonyuk az ágytornák alatt is folytonos élcelődéssel telik, nem fullad romantikus párbeszédekbe – egészen a film végéig. Sajnos azonban Justin itt sem tudja levetkőzni múltját, ahogy filmes karrierje nagy részében, úgy itt sem tudta megállni, hogy ne énekeljen egy keveset. Szerencsére ez nem tart sokáig.

Összességében elmondható: a mindössze 3 filmes (ám ezek mindegyike vígjáték) Will Gluck rendező mozija egészen emészthető lett a plakátok, valamint a csak pár hónappal korábban bemutatott ellenlábas történetével ellentétben még a férfiközönség számára is és bár a vége eléggé el lett szúrva, legalább azt a lépést nem tették meg benne, amitől Jamie és Dylan egyedülálló szülei vallomásából tartani lehetett.

(Fertőzés – Contagion)

Avagy a kihagyott ziccer. Mert sajnos a pályája során több stílusban is remekül szereplő Steven Soderbergh (Ocean’s trilógia, Traffic, Az informátor!) rendező legújabb filmjével, a Fertőzéssel nem tudott mit kezdeni. Ami nagy kár, ugyanis a hírességeket felvonultató mozifilm viszonylag jó alapokra épít (már ami egy vírusos filmnél megoldható), illetve menet közben is feltűnnek jó ötletek, ezek mégsem lettek kihasználva később.

A történet röviden: a Makaóból hazafelé tartó Beth Emhoff (Gwyneth Paltrow) már a repülőtéren köhögni kezd. Ami – nemzetközi repülőtér révén – kedvez is a vírus terjedésének, napokon belül a világ több pontján is feltűnik a gyors lefolyású, halállal végződő kórság. Amerikában azonban az emberek még mit sem tudnak a vírusról, egyedül egy üldözési mániában szenvedő blogger, Alan Krumwiede (Jude Law) kezd el összeesküvés elméletekkel tarkított tömeghisztériát kelteni az interneten egy japán buszon felvett elhalálozás videója alapján, megmagyarázhatatlan módon rögtön egy gyógyszernek tulajdonítva az egyetlen gyógyhatást (melyet egy videóbejegyezésben be is mutat), miközben a sebtében felállított orvos brigád (Laurence Fishburne, Marion Cotillard, Kate Winslet és még sokan mások) tehetetlen az ügyben. Telnek a napok, milliók halnak, új gyógyszer nincs, Beth férjéről – aki végignézte felesége halálát –, Mitchről (Matt Damon nem keveset hízhatott a szerephez) pedig kiderül, immunis a vírusra, mégsem használják fel a vérét – ahogy az már olyan sokszor megoldás volt az ilyen filmekben –, mondván: túl drága lenne. A vírus pusztításának hatására megindul a túlélésért folytatott harc a gyógymód nélkül hagyott emberek között, Alan pedig prófétává nő a szemükben, hiszen csak ő állt elő eddig bármi megoldással.

Eddig az alapszituáció, mely a játékidő nagy részét el is vette és sok potenciállal is rendelkezne egy apokaliptikus véghez, azonban itt mintha elfogyna a forgatókönyvírók fantáziája. Hirtelen ugrunk 100 napot az időben és a rend helyreállt ok nélkül. Megtalálták a gyógyírt a vírusra, melyet a készletek korlátozottsága miatt lottósorsolással osztanak ki, mégis mindenki nyugodt, a tömegközlekedés újra működik, a korábban az ellátmányért egymásnak ugró emberek pedig megelégednek egy sima szénszűrős álarccal, amíg nem kapják meg a gyógyszeradagjukat. Látva, hogy ez nem valami jó lezárás, megpróbálkoztak még egy látszólagos csavarral és a vírus elterjedésének bemutatásával. A filmből addigra kiábrándult nézőt azonban ez már nem különösebben izgatja.

Az utóbbi években nem egy film készült valamely hirtelen kitört halálos járványról és annak megállításáról (vagy a járvány alatti időben túlélésről), azonban azok közül jelen alkotás kiemelkedik a nagy számú híres színész miatt. Kár, hogy a fordulatokban nemigen bővelkedő film csak ebben különbözik társaitól.

(Super 8)

1979-ben járunk az álmos kisvárosban, Lillianben. Egy csapat gyerek éppen zombifilmet forgat egy versenyre az éjszakai pályaudvaron, mikor a mellettük elhaladó vonat elé beszáguldó autótól a szerelvény ízzé-porrá törik. A színhelyről menekülő gyerekek magukkal viszik kamerájukat is, amely bár tönkrement a katasztrófa következtében, a filmet még elő lehet hivatni. A várost a következő nap katonák árasztják el, később pedig furcsa dolgok kezdenek történni: eltűnnek a házőrzők a környékről és valaki lopkodni kezdi az elektromos berendezéseket is. Nem telik sok időbe, mire a gyerekek is rájönnek: a vonaton egy tagbaszakadt űrlény is utazott (talán megtelt az 51-es körzet?), aki most a városban garázdálkodik, hogy haza tudjon menni.

Ennyi lenne a Super 8 alaptörténete, ahol a néző elég gyorsan rájön, bizony a sok nap alatt előhívható film marhára nem központi tényező benne, hiába a cím és amely – amellett, hogy az egész történet olyan, mintha egy, a főhősök korabeli gyerek írta volna – már rögtön az elején elvérzik. A vonatkatasztrófa kezdetekor a gyerekek elejtik a kamerát a vasútállomáson, pont annál az épületnél, amelyet cafatokra robbant egy égő vagon, mégis sértetlenül megtalálják. Emellett a vagonok úgy repkednek körülöttük, mintha a vonat – ami, mint írtam egy autótól állt meg teljesen – minimum kétszázzal ment volna. A jelenetre végül az teszi a pontot, mikor a gyerekek megtalálják az egész szerencsétlenséget okozó járművet: a legalább húsz vagonos vonatot megállító furgonnak mindössze a fele hiányzik csak, vezetője pedig néhány horzsolást leszámítva sértetlenül megúszta a dolgot. Aha.

Ezt követi a kliséhalom: rossz családban nevelkedett kislány, anyját vesztett fiú gyászoló apával, gyerekszerelem, stb., persze a végére minden szép és jó lesz. A katonák agyatlanok, érthetetlen oknál fogva nyílt rádiócsatornákon beszélnek egymással, hogy bárki lehallgathassa őket, de ha valaki beszól, bezárják egy szobába. A városlakók szintén, elviszik a tévét a lakásból, de nem látták ki volt. Amikor a szomszéd tévéjét is elviszik, akkor csak kommunistákról lehet szó. Emellett a gyerekek jól elvannak, megmentik a világot és… hát, gyerekesek. Az egész film olyan, mintha a Kincsvadászokat látnám más körítéssel. Nem értem miért kellett tizennégy éves gyerkőcöket berakni főhősöknek egy véres sci-fibe, de a rendező biztos értette a dolgát.

Amik a gondot okozták nálam mégis, azok a következők:

A lény. Alapvető problémának látom ezeknél a filmeknél az idegenek szakértelmét. Ha valaki nálunk beül egy autóba, majd balesetet szenved és például Afrikában tér magához, elkezdi összerakni a járművét az ott található anyagokból? Tényleg minden idegen lénynek nemcsak ismernie kell hajójának teljes felépítését, de találnia is kell hozzá mindent nálunk? Ráadásul egy olyan lényről van jelen esetben szó, amely bár házméretű, mégsem látja soha senki, de ha mégis, az persze a néző látókörén kívül van. Ez mondjuk nem újdonság, sok filmben operálnak vele, engem sem zavart egészen addig, amíg már az összes rohadt szereplő látta azt a lényt, csak én nem! Ekkor merül fel az emberben a kérdés: tényleg olyan rosszul néz ki az a lény, hogy nem merik megosztani velünk? Szerencsére végül mégsem így volt.

A látvány. Nagyon modernek akartak lenni ennél a filmnél a készítők és olyan lencsével dolgoztak, ami a különböző fényforrások hatására kis kék csíkokat fest a fényforrás köré (a hozzáértők kedvéért: lens flare). Sok ilyen film van már, ez nem is lenne gond, kivéve, hogy ebben a filmben általában sötét van. A város pedig tele van fényszórókkal (ki tudja miért). Ennek pedig az a vége, hogy csíkos minden jelenet. Ez eddig csak zavaró, de amikor a srácok egy sötét gödörbe másznak le és a vásznat bazi nagy kék csík szeli ketté valami fényforrás miatt, na, ott már idegesítő. Igazán figyelhettek volna erre a film készítésénél, vagy legalább tompították volna a fényforrásokat.

A hangjáték. Ez a film alapvetően a hangos csattanásokkal való ijesztgetéssel operál. A vonat látványosan szétszakad, repkednek mindenhol a repeszek, hadd szóljon a dolbi. A lény kukázik, repkednek a sütők meg fél autók, hadd szóljon a dolbi. A mérges apuka kicsapja a bejárati ajtót, hatalmas csattanás… és még sorolhatnám. Emellett a zene is viccesre sikeredett. A film zenéje olyan, mintha Indiana Jones-t néznék. Ez nem probléma, kalandos a film, csak nem azt a fajtát emelték ki belőle. Az egész film alatt az a fajta katonás zene megy, mint az Indiana filmekben a nácik megjelenésekor. Ha viszont ezzel az lett volna a rendező szándéka, hogy a néző a gonosz katonákat kapásból a nácikkal azonosítsa, akkor nem szóltam.

De hogy jókat is mondjak a filmről: a gyerekek által készített zombifilm vicces és külön piros pont, hogy egy Romero nevezetű gyárban történt baleset a kiindulópontja.

Összességében szólva egy echte Spielberg mozit láthattunk, csak éppen nem ő rendezte (csak producer volt, mint mostanában mindig). Csöpög, dübörög, története nulla, de legalább szép. A filmnek anno elég nagy volt a hype-ja, az egyik játékhoz (Portal 2) külön pályát is készítettek, ahol körbe lehetett sétálni a vonatkatasztrófa helyszínén. Kár, hogy jelen esetben is nagyobb volt a füst, mint a láng…

(Felettünk a Föld – Another Earth)

Egy dolgot tisztáznom kell a film bemutatása előtt: a tévhittel ellentétben nem minden sci-fi foglalkozik tudományos áttörésekkel, vagy foglal magába űrhajókat, idegen világokat és -lényeket. Sok könyv és film esetében a tudományos-fantasztikus elemet a történet háttere adja, mely vagy szerves része a történetnek vagy egyszerűen a valóságból kiszakítás, az elbeszélés példabeszéddé emelése miatt volt rá szükség.

Ennek fényében állítható, az Another Earth sem klasszikus sci-fi. Bár a tudományos-fantasztikus (inkább utóbbi) elem megtalálható benne, sőt a történet szerves részét képezi a konfliktus és a megoldás tekintetében, alapvetően egy drámáról, emberi tragédiákról van szó sci-fi köntösben – így a fent írt űrharcos stílus kedvelőinek nem ajánlom a megtekintését. Mivel amennyire összehangoltan működik a filmben a dráma és a fantasztikum, olyannyira távol is állnak egymástól, külön foglalkozom a tartalommal és a kerettel az alábbiakban.

A történet középpontjában egy fiatal lány áll, Rhoda (Brit Marling), aki mindig is a bolygók megszállottja volt, ezért is vezetett az útja az MIT asztrofizika szakára. Éppen felvételének megünnepléséről tart haza, amikor a rádióban meghallja a hírt: új bolygót fedeztek fel a Naprendszerben, amely az égen is látható. Autója ablakán az éjszakai eget kémlelve letér a sávból és belerohan a szemben álló gépkocsiba, amelyben éppen a híres zeneszerző, John Borroughs (William Mapother) tart haza terhes feleségével és öt éves kisfiával. A balesetet csak Rhoda és John élik túl. Négy évet ugrunk az időben, amikor kiengedik az azóta is lelkiismeretével viaskodó Rhodát a fiatalkorúak börtönéből. Tettéért tovább is büntetni akarja magát, direkt aljamunkát végez (iskolában takarító) és megkísérli az öngyilkosságot is. Végső elkeseredésében a megbocsátást keresve meglátogatja az egyetlen embert, aki feloldozást adhat, John-t, aki teljes letargiában tölti azóta mindennapjait, családjának elvesztésén túltenni nem tudva magát. A lány ajtónyitáskor megijed a férfitól és takarítónak vallja magát ingyenes takarítást ajánlva, amit a másik el is fogad. Rhoda ezután minden héten a férfinál takarít, így vezekelve tettéért, egyben újra életet lehelve a takarító valódi kilétéről mit sem tudó férfiba. Kettejük között elkezd valami több is kialakulni, amibe a lány is belemegy. Vezeklése részének érzi, hogy odaadja magát a férfinak, azonban cselekedetével pengeélen táncol – árulása így súlyosabb. Végül feltárva múltját John-nak az eltaszítja magától. Ekkor hall a hírekből a változtatás lehetőségéről és ajánlja fel az esélyt a férfinak az újabb boldogságra.

Ez maga a történet tehát, egy egyszerű dráma a megbocsátás vágyáról és arról, milyen nehéz is másoknak megbocsátani. Hogy ezt mégis mi teszi tudományos-fantasztikus történetté? A film hátterében zajló események.

A Rhoda balesetének éjszakáján felfedezett bolygón már az első hírek szerint is intelligens létformák találhatóak, később azonban kiderül: a Földhöz egyre közeledő bolygó nem más, mint annak tükörképe. Maga az ötlet tehát valós formába önti a párhuzamos dimenziókról szóló teóriát, kissé eltérő megközelítésből. Ez egyébként a film talán legnagyobb hibája is, hiszen a másik Föld gondolatán túl tudományos szemmel nézve egy bolygó méretű tömeg megjelenése Naprendszerünkben a gravitációs rendet teljesen szétzilálná, mely a bolygók teljes átrendeződésével és esetleges összeütközésével járna. Ezek a félelmek és hatások a filmben nem fordulnak elő, viszont egyértelműen látszik a másik Föld közeledése a „miénkhez”, a történet azonban véget ér mire ebből probléma lenne mintegy nyitva hagyva ezt a kérdést. A sci-fi keret inkább a dolog filozófiai oldalát erősíti: a történet során a háttérben hallatszó tévé- és rádióbeszélgetések folyton azt fejtegetik, az egyes ember hogyan reagálna, ha szembetalálkozna hasonmásával? Elgondolkodtató és egyben ijesztő a feltevés, melynek végkimenetele bizonytalan. Azonban a film végére előtérbe kerülnek mégis a párhuzamos dimenziók: Rhoda fülét megcsapja egy nyilatkozó tudós eszmefuttatása arról, hogy mi van, ha az új Föld különbözik a másiktól? Ez gyakorlatilag a párhuzamos világok alapötlete is: az emberi cselekvések irányának végtelensége mind-mind saját világot alkot, amely ennek megfelelően a továbbiakban új utat jár be. Mi van tehát, ha a másik Rhoda nem hallgatja a rádiót azon a végzetes éjszakán? Nem ütközik össze a másik kocsival és John családja életben marad. Ez az a gondolat, mely erőt ad Rhodának (a film végéig) és készteti őt arra, hogy tudományos kíváncsiságát leküzdve az általa nyert ingyen jegyet a másik Földre a férfinak adja.

Mindent összevetve engem nagyon megnyert a film. Sok információval nem rendelkeztem a konkrét történetet illetően, szinte csak a két Föld gondolata késztetett rá, hogy megnézzem, de annak ellenére, hogy nem sci-fi, remekül szórakoztam rajta. A konfliktus és a háttérben keveredő elméletek elgondolkodtatják az embert, így a film nem ül le, a figyelmet végig fenntartja. Látványosság terén sem szűkölködhet, az égbolton megjelenő és egyre növekvő másik Föld képe gyönyörű. Bár ez nem az a film, amiben hatalmas robbanások és űrharcok szórakoztatják a nézőt, a különböző időpontokban és helyzetekben a háttérben látszó másik bolygó látványa igencsak érzékletesre sikerült. Szerencsére a készítők nem szálltak el túlzottan vele, egy giccses jelenetet (mely a plakáton is szerepel) leszámítva nem hozták jobban előtérbe a kelleténél, a képi világ nem nyomja el a történetet. Külön érdekesség, hogy a forgatókönyvet a film rendezője, az eddig nagyrészt dokumentumfilmekkel foglalkozó – ez meg is látszik a kameraállásokban – Mike Cahill és a főszerepet játszó Brit Marling közösen írták.

A film az Egyesült Államokban bekerült a 2011-es tíz legjobb független film közé, illetve a Sundance filmfesztiválon elnyerte az Alfred P. Sloan-díjat. Kár, hogy itthon ezt, sok sorstársával egyetemben, nem honorálták mozis bemutatóval, nálunk csak DVD-n jelenik meg.

Akik pedig már megnézték a filmet, azonban nem értették a végét, azoknak egy rövid magyarázat: a főszereplő haza érve saját magával találja szembe magát – vagyis a másik Földön ugyanazok a történések játszódtak le, mint ezen, különben Rhoda nem pályázott volna az űrutazásra, vagy legalábbis nem nyeri el, hiszen pont kitaszítottsága miatt vált érdemessé a jegyre.
 

(Cowboyok és űrlények – Cowboys & Aliens)

A tény, hogy egyre inkább a képregény feldolgozások idejét éljük, talán már senkit nem ér meglepetésként. Azonban annak ténye talán még újdonságként hat, hogy a nagyobb képregények után már a kisebb, esetenként kevésbé ismert kiadóktól származó képregényeket is elkezdték feldolgozni. Sajnos azonban a feldolgozás sokszor nem csak a képregényből filmbe átültetést, de a folyamat alatt a teljes történet hálivudizálását vagyis totális kiherélését is jelenti. Jelen esetben is ezt történt olyannyira, hogy a szereplők neveit is megváltoztatták időközben. A Cowboys & Aliens ennek megfelelően a 2006-os képregényhez csupán nevében hasonlít, illetve a hátteréül szolgáló korszakban.

A történet röviden a következő: Jake Lonergan (Daniel Craig) magányosan ébred a sivatagban, se emlékei, se gatyája, csupán egy bal csuklójára erősített szerkezet. Egy arra járó kisebb lovascsoporttal történő összetűzés során szert tesz némi ruhára, hátas jószágra és arra az információra, hogy a közelben város van. Oda érve nem fogadják éppen örömmel, bár kilétét nem ismerik, de rögtön sikerül tömlöcbe küldenie a várost alapító Woodrow Dolarhyde (Harrison Ford) szertelen gyermekét – aki a helyi sheriffnek amúgy is a begyében van, most legalább foghatja valakire – kivívva ezzel a család ellenszenvét. Mikor jönnének megleckéztetni az idegent, az éjszakai égből fényes gépek csapnak le rájuk, vezetékekkel elkapva és magukkal rántva mindenkit, aki az utcán kóborol. Éppen hősünk felé tartana egy gépezet, mikor a csuklójára szerelt szerkezet világítani kezd, szétnyílik és kilövi a támadót. A földbe csapódó űrhajót üresen találják ugyan meg, egy sikoly azonban ráébreszti az immár közösen védekező embertömeget: egy sebesült lény próbál elmenekülni a csatamezőről. A megmaradt, rokonaikat vesztett férfitársaság (na meg egy kutya, egy gyerek és egy nő, hogy teljes legyen a kliséhegy) együttes erővel indul útnak a sebesült lény követésére, hogy bosszút álljanak rajta és visszaszerezzék szeretteiket.

Eddig a film még egész emészthető volt. Ahogy a fentiekből is kiderül, nincs olyan fordulat, amit előre ne lehetne látni, az emlékeit vesztett főszereplő ötlete is már kezd lerágott csont lenni, azonban a történet mégis hoz némi újdonságot a western hangulat miatt. A keresés természetesen nem jár áldozatok nélkül, újabb rajtaütés következtében több emberrablás is történik, többek között a kísérő hölgy (Olivia Wilde) elrablása is, akivel időközben egész jól összemelegedik az emlékeit lassan visszaszerző – és azok alapján nős – főszereplő. A karperec újabb aktiválásával a lányt sikerül megmenteni, azonban halálos sérülést szenved, mire orvosi segítséget kap, már kilehelte a lelkét. Innentől pedig megindul a film színvonalának zuhanása is – ami a film rendezőjének (Jon Favreau) előző munkáiból kiindulva meglepett. A klisétenger következő hulláma az indiánok megjelenésével támad, akik a holttestet rádobják a tábor közepén gyújtott máglyára – hogy ezt miért teszik ahelyett, hogy a sivatagban hagyják a keselyűk örömére, az rejtély –, aminek hatására a lány újra éled. Kiderül, ő egy másik leigázott idegen faj túlélője – hogy hogyan jött ide, szintén rejtély – és meg akarja menteni az emberiséget – miért is? – attól a végtől, ami őket is utolérte, vagyis a teljes pusztulástól. Ugyanis – nagy levegő – a támadóknak az arany kell. Teljesen világos, hogy egy arannyal alig rendelkező bolygót azért támadnak meg idegen lények, mert egyszerűen kapzsik, még csak nem is a fennmaradáshoz szükségeltetik nekik a nemesfém. A képregényben legalább rabszolgasorról volt szó, miért nem lehetett úgy hagyni, ennél még az is jobb! A végkifejlet borítékolható, csak a kérdések maradnak: ha ez a faj meg akarja ölni az embereket, akkor minek fogdossa össze őket? Elég egyet vagy legfeljebb tízet elkapni, azokból már csak rájönnek a fejlett (?) agyukkal, hogy bizony a golyót és a tűzet az emberek nehezen viselik. Továbbá ha létezik egy jó kis kék lámpájuk, amivel agyilag zoknivá tehetnek mindenkit, ugyan miért nem ezzel mennek vadászni? Ésatöbbi.

Méltatom inkább a színészeket. Bár sok mellékszereplő megfordul a történet során, a filmet egyértelműen az emlékeit veszettül kereső Craig és a fiát veszettül megmenteni akaró Ford viszi. A szerepet eljátsszák ugyan, Craighez úgysem tudnék mit hozzátenni, arcberendezkedése nem nagyon engedi, hogy bármilyen érzelem megnyilvánuljon rajta, Ford viszont láthatóan szenved az elején a filmnek. Karrierje során gyakorlatilag végig a jófiút alakította, félszeg mosolya miatt nem is nagyon lehetne róla mást elképzelni. Idős korára azonban valahogy elkapta a hév, hogy márpedig neki rosszfiút is alakítania kell, különben nem teljes az élete, de ezt egyszerűen képtelen hihetően megtenni. Próbálkozott a Morning Glory-ban, nem jött össze, próbálkozott itt, szintén. Persze mindkét karakter, akit alakított, megjavul a film végére, mégis szinte látszik a megkönnyebbülés az arcán, mikor végre a pozitív szerepben tud feltűnni. Ennek megfelelően hiába próbál nagyon mérgesen nézni bosszúálló apaként e történet kezdetén vagy nyilvánosan kínozni valakit, alakítása nem elég hihető. Annál jobb lesz viszont később, mikor – bevetve híres grimaszait – végre előtörhet belőle a jótevő, közreműködő pisztolyhős, akinek egyetlen célja fia megmentése. Mondhatnám úgyis, a film vége csak miatta elviselhető. Az alap történet sem volt eget rengető, de magamból kiindulva jobban élveztem volna, mint ezt az arra az ötletre alapult hulladékot. Ez is olyan ziccer volt, ami jól is végződhetett volna, de csúnyán kihagyták. Sajnálatos.

(Éjfélkor Párizsban - Midnight in Paris)

A film, amire csak azt tudom mondani: Woody Allen ismét a nyeregben! Nem mondanám magamat egy nagy Woody rajongónak, nem láttam minden filmjét, de amiket láttam, azok általában tetszettek. Általában, ugyanis a pozitív élményeket sajnos csak a régi filmjeiről mondhatom el. Valahogy amióta a híres alacsony szemüveges értetlen emberke (Kern András szinkronhangja nagyon illett rá) kikerült filmjeiben a képből, számomra a Woody Allen filmek elvesztették varázsukat. Bár az elbeszélés modora és a szalonhangulat, a kamaraszínházas megjelenítés megmaradtak – ezek egyébként nagyszerűen szoktak párosulni a történetekkel –, mégis, ezek a filmek már nem voltak számomra annyira szórakoztatóak.

A fentiek miatt némi ellenérzéssel ültem be a filmre, azon izgulva, hogy csak most ne kelljen negatív kritikát írnom. Szerencsére ez esetben – bár a rendező fellépése ismét elmaradt – mégsem kellett csalódnom a produkcióban, sőt, azt mondhatom, olyan volt ez a film, mint a régi jó Woody Allen filmek!

A történet röviden: Gil (Owen Wilson), a romantikus író Párizsban tölti szabadidejét menyasszonyával, Inezzel (Rachel McAdams), és közben azon ábrándozik, milyen lehetett a város fénykorában, a húszas években élni itt. Egy este rámosolyog a szerencse, amikor menyasszonya faképnél hagyva őt elmegy táncolni régi ismerősével, a kissé spicces Gil pedig gyalog indul haza Párizs utcáin. Ahogy az megszokott a turistáknál egy szűk utcás városban, az író rövid időn belül teljesen eltéved. Leülve egy templom lépcsőjére éppen azon töpreng, hogy találhatna haza, mikor megszólal az éjféli harang és egy oldsmobile tűnik fel a férfi mellett a ködből. Az autó utasai szelíden invitálják főhősünket egy partyba, ahol kiderül: hősünk visszament az időben a számára áhított húszas évekbe, így személyesen is beszélgethet néhány mondatot példaképeivel: Hamingway-jel, Fitzgerald-dal, Picasso-val és a többi korabeli hírességgel. Az időutazás azonban ráébreszti hősünket: nincs egyedül vágyódásával. Mindenki más után áhítozik, ilyen az emberi természet. Akárhova megy, senki sincs megelégedve korával, a századeleji barátnője (Marion Cotillard) száz évvel korábbra menne vissza – számára az az aranykor –, a festők a reneszánszba, stb. A korok között utazgatva kiderül számára, mennyire nem illik össze menyasszonyával sem és saját korának mégis megvannak az előnyei (bár számára ez csak az antibiotikumok létezésében merül ki).

A főszereplőt alakító Owen Wilson enyhén szólva sem tartozik a kedvenc színészeim közé. Humorát sosem találtam szórakoztatónak, nyálas és unalmas fickónak tartottam. Azonban minden ellenszenvem ellenére ebben a filmben remekül alakít. Nem egyszer láttam már az elveszett ember szerepében, de ezt most tényleg nagyon hozza. Hozzáteszem, ezt annyira nem a saját talentumának tulajdonítanám, hanem a nagyszerű forgatókönyvnek és a rendezésnek.

A Woody Allen filmekben jobban belegondolva talán nem is maga a színész, inkább az általa alakított karakter hiányzott. Mindenkinek voltak ambíciói, céljai és azok elérésére törekedtek vagy igyekeztek azoknak megfelelni. Az Owen által alakított főhős viszont teljesen Woody korábbi karakterét hozza végig a film alatt. Egyszerű ember, akit elvarázsol a találkozás a nagy művészekkel, de eszébe sem jut lefényképezkedni velük. Rendszeresen találkozik híres festőkkel (Dalí valami zseniálisan lett megalkotva), írókkal és sosem jut eszébe egyiktől sem kérni vagy venni egy saját példányt, esetleg aláíratni egy sajátot. Ő több ennél (vagy kevesebb?): nem az anyagiak hajtják, csak élvezi ez életet, azt, amit saját korában nem tehet meg. A film végére jön rá, hogy ez nem csak írói válsága miatt van. Voltaképpen egy oka van annak, miért is nem tudja élvezni saját életét és korát: menyasszonya, aki mindenben elnyomja, ha pedig Gil ellenkezik vele, egyszerűen faképnél hagyja. Megvilágosodását követően főhősünk már nem jár vissza a templomhoz sem éjfélkor, hisz élete immár a megfelelő kerékvágásban jár.

Aki ismerős Woody Allen filmjeiben, az tudni fogja, miről beszélek, mikor azt mondom: a Midnight in Paris az A hétalvó ellentéte: visszafelé jár a korokban és vissza is talál saját idejébe.

Mindenkinek szívből tudom ajánlani, aki szereti Woody Allen filmjeit, vagy csak megnézne egy könnyed vígjátékot különböző korszakokról, hírességekről és a romantika fővárosáról!