(Boszorkányvadászat – Season of the Witch)

Egy film a (túlzottan) felvilágosult gondolkodásról, az olcsó cgi-ról és a repülő démonról, aki kocsikázni szeret inkább. Nagyjából így lehetne röviden jellemezni Nicolas Cage legújabb – láthatóan alacsony költségvetésű – produkcióját.

A történet 1342-ben játszódik. Javában dúl az uborkaszezon a pestis Európában, miközben Behmen (Nicolas Cage) és barátja, Felson (Ron Perlman) templomos lovagok aprítják a pogányokat a Szentföldön. Nappal öldökölnek, éjjel tivornyáznak hőseink (azt nem tudom, hogy pontosan hol találnak egy-egy háború után egy épkézláb, nőkkel teli kocsmát, de valahogy megoldják), egészen addig, míg egy város feldúlása közben Behmen ráébred: a nemes cél, aminek érdekében küzdenek, annyira nem is nemes eszközökkel jár. Pár tucat nő és gyerek lemészárolása után hőseink úgy döntenek, nekik ebből elég, le is lépnek nyomban a seregből, hogy a továbbiakban számkivetettként kóborolhassanak a lepusztult tájban. Útjuk egy városba vezet, ahol éppen boszorkányt akarnak égetni, mert az egyház képviselői szerint ő hozta a járványt a városba. Viszont ahhoz, hogy az elégetett boszorkány lelke mégis üdvözülést leljen, el kell vinni egy távoli városba, ahol megtalálható az utolsó szent könyv, amiben a lélek felszabadításához szükséges igék találhatóak (elégetni túl egyszerű lenne?). Mivel hőseinket tömlöcbe veti a város őrsége dezertálásuk miatt, jobb híján beleegyeznek, hogy elkísérik a veszélyes személyt egy pappal, egy ministránssal, egy másik lovaggal és egy csalóval egyetemben (aki ismeri az utat a másik városba), de csak akkor, ha a boszorkányt „méltó tárgyalás során ítélik el”. Aki itt még nem szakadt meg a röhögő görcstől, annak ajánlom a filmet megtekintésre. A többieknek csak akkor, ha képesek teljesen kikapcsolni az agyukat és végignézni úgy a filmet, hogy bele sem gondolnak a korszakkal kapcsolatos tanulmányokba.

A filmmel a következő problémák vannak: Nicolas Cage haja. Mióta átesett színészünk a hajbeültetésen, minden filmben más és más frizurát hord, az ember kezdi már azt hinni, hogy valójában csak parókákat cserélget. Itt is hatalmas lobonccal rendelkezik, ami annyira nem passzol megjelenéséhez, hogy nagyon. Lovagunk emellett végig (és itt most beleértem a szentföldi évekig tartó hentelést is) indigókék ruhát hord – hát bizony elég ritka lehetett akkor az ilyen színű bundával rendelkező állat. A kialakítás pocsék, bár a pontos összegeket nem ismerem, de főleg a szentföldi csatákon látszik, a készítőknek éppen csak a maskarákra volt pénze (ezek tényleg szép színesek), tömegjelenetekre és az ehhez szükséges díszletre már nem, ezért sok is a zárt helyeken vagy ködben zajló jelenet. Emellett a történet. Sajnos az alapul szolgáló egész jó ötletet (egy emberbőrbe bújt démon szállítása A-ból B-be olyan kísérőkkel, akiknek van mit rejtegetnie) elrontja a szemléletmód és a lezárás. Úgy látszik odakint képtelenek elszakadni azon eszméktől (bíróság előtti egyenlőség, ártatlanság vélelme, stb.), amelyek ma természetesnek hatnak, azonban akkoriban meg sem fordult senkinek a fejében – pláne nem egy templomos izomagynak. Behmen tettei ekképpen értelmetlennek hatnak a kor tükrében és összezavarják a nézőt is. A környezet azonban alátámasztani látszik hitehagyását: a pestis ugyanúgy öli a papokat is, tehát Isten nem kegyelmez saját gyermekeinek sem, akárhogyan is éltek. Itt külön megemlíteném, hogy a készítőknek szerintem fogalmuk sincs arról, hogy kellene egy pestisesnek kinéznie. A fekete halál nevét arról kapta, hogy sötét keléseket okoz a betegen, nem arról, hogy hatalmas daganatokkal szórja tele a betegek arcát és olyanná tegye kinézetüket, mintha valaki megrágta és kiköpte volna őket. A cél itt is inkább a látvány mint a korhűség volt. Emellett természetesen ebben a filmben is feltűnik a legtipikusabb hibája szinte az összes középkorban játszódó alkotásnak: a kardok használata. Hőseink simán kardéllel csapnak össze a másikkal, akkor is ha hárítanak (egy videóban láttam korábban, mi lesz ennek a vége, ha tényleg így alkalmazták volna ezt a módszert – egy igencsak rojtos élű kard), aztán amint nem kell használniuk fegyvereiket, a lovagok kardjaikat egy laza mozdulattal belevágják a földbe (a kövek tönkreteszik a kard élét, a sáros földtől pedig berozsdásodik, szóval ez is baromi korhű). A középkorban élve az ilyen módon használt kardokat bizony jó sűrűn cserélni kellene és hőseink sem élnének így sokáig (hamar felaprítanák a fegyvereiket). De ez már csak kukacoskodás.

A végkifejletről még pár szót: bár az alkotók beleraktak egy csavart a történet végébe, az ötletbörze úgy tűnik ebben ki is fulladt, a megoldás már eléggé felemásra sikeredett. Miután az ex-templomosok úgy irtják a démonokat, hogy az egyik lefogja a szárnyas démont, a másik szurkálja, az ember kezdi a fejét fogni. Aztán felmerül a kérdés: pontosan miért is kellett egy szárnyas démonnak különféle ármányokon keresztül kocsival vitetnie magát valahova, mikor simán oda is repülhetne? A végét pedig sikeresen elbaltázták: miután a megszabadított lány elkezdi kérdezgetni a túlélőket, hogy mi is történt, dramaturgként a film lezárásakor közli a nézőkkel, mivel tanúja volt az eseményeknek, ő majd elmeséli a lovagok történetét mindenkinek, hogy felnyissa az emberek szemét. He?

Végül annak ellenére, hogy Ron Perlman neve szinte a gagyi cégére mostanság (nem is tudom mikor láttam utoljára rendes pénzből készített filmben), ha a fentieken felül tudja magát tenni a néző, mégis egy viszonylag élvezhető filmet kapunk. Egyszer legalábbis. Ahogy írtam ugyanis, a jelmezek tényleg ott vannak (sokszor ez szokta nálam tönkretenni a filmélményt), egy-két egész jó jelenet is akad, és bár a történet befejezése nem túl furfangos, talán nem fogja mindenki a haját tépni megtekintés után.  

A filmnek ugyanakkor pozitívuma, hogy nagyrészt Magyarországon forgatták és – bár amerikainak írják – a stáblista a tengeren túli reprezentánsokon kívül szinte végig magyar közreműködőkből áll (még a szereplők dublőrjei is mind magyarok). Úgyhogy mivel nagyrészt a mi fiunk borja, ne utáljuk annyira.

(Zöld Lámpás - Green Lantern)

Képregényből filmet készíteni bizony kockázatos feladat. Már a könyvadaptációknál sem rózsás a helyzet, hiszen ha sikeres könyvről van szó – márpedig mi mást filmesítenének meg –, a sok rajongó jobban oda fog figyelni a történetre, mint egy átlagos mozifilmnél. A képregényadaptációk esetében pedig még rosszabb a helyzet, hiszen itt már nem csak a történet, de a látvány is adott, vagyis a rendezőnek még inkább kötve van a keze. Ahogy én tapasztaltam, a rendezők két irányból szokták megközelíteni az ilyen projekteket; azonban mindkét irány rizikós.

Az alávetéses rendező gyakorlatilag teljesen igyekszik visszaadni a képregények varázsát, lehetőleg minél kevesebbet módosítva az ismert történeteken is, hogy a rajongók ne legyenek csalódottak. Ez abból a szempontból jó, hogy így lesz egy biztos réteg, aki meg fogja nézni az adott alkotást (nem véletlen, hogy így elburjánoztak a képregény adaptációk mostanság), viszont egyrészt az újdonság hatása hiányozni fog, másrészt megvan rá az esély, hogy a fanokon kívül más nem érzi majd át / érti meg a történetet, így a biztos bázison kívül nem lesz nagyobb a bevétel. Természetesen elsülhetnek az ilyen filmek nagyon jól is, jó példa erre például Zack Snyder 300 és Watchmen: Az őrzők című filmjei, amik nagyon kis változtatással, de visszaadták az eredeti képregény világát és történetét is (hozzáteszem, azok a kis változtatások azért erősen belekavartak a történetbe, ily módon kreálva a spártai politikus asszonyt – ezt még leírni is fáj –, vagy téve értelmetlenné Bubastis létezését).

A képregények megfilmesítésekor akad még a reformer rendező, aki a dolgot a másik végéről fogja meg: a történetből kiszedi az összes sallangot, meghagyva azt a minimumot, amiből még felismerhető nagyjából az adaptált képregény és egy teljesen más helyre vagy idősíkba illesztve létrehoz egy olyan hibridet, ami mind a fanoknak mind a nagyközönségnek tetszeni fog, de csúfos bukás is lehet a vége. Ilyenből is akad példa, kezdhetnénk rögtön a – véleményem szerint túldicsőített – új Batman sorozattal Christopher Nolan feldolgozásában vagy ilyenek az X-Men filmek Bryan Singer feldolgozásában. De ez az út sem rejt kevesebb bukkanót, hiszen itt is megvan rá az esély, hogy pont a kellő hatás ellentétje valósuljon meg: nemcsak a rajongók, hanem a többi néző is elkerüli a filmet, annyira művészi / borzalmas lett. Ilyennek számított anno a Dredd bíró is, mely bár véleményem szerint annyira nem volt rossz húzás (hozzáteszem: nem ismerem a képregényt túlzottan), mégis borzasztó nagyot bukott a mozi pénztáraknál. Részben emiatt nem is mertek sokáig hozzányúlni (lám, a rossz filmek is érinthetetlenekké válnak egy időre), csak a 2010-es évben kezdték újragondolni motoros igazságosztónk filmes karrierjét.

Most, hogy megvan a rendezőnk és talán tudja is, mit csinál, már csak egy akadályt kell legyőznie a film elkészítése során, mely egyben a leghatalmasabb is: a pénz birtokosait, a producereket. Hollywood eme gyöngyszemei, akik vagyonukat úgy halmozzák fel, hogy a kevés pénzből készült filmekből nagy bevételt kaszálnak, bizony igencsak hajlamosak azt képzelni magukról, hogy ők – képviselvén a filmnéző tömegeket – tudni fogják, mitől dől a lé, vagyis hogy kellene kinéznie a filmnek. Ennek eredményeként született sok eleve rossz ötletből még nagyobb bukás és sok ígéretes indulásból is szintén nagy bukta. Ez utóbbi kategóriával pedig meg is érkeztünk cikkem valódi tárgyához, a nagy várakozással kísért, ám annál nagyobbat csattant ifjú képregény adaptáció-titánhoz: a Zöld Lámpáshoz, melynek neve angolul (Green Lantern) azért jobban cseng.

Azért feltételezem, hogy itt is a pénz beszél elve rontotta el az egyébként marhára nem passzoló – James Bond filmjeiről elhíresült – rendező, Martin Campbell mókáját, mivel a film nagyjából annyi potenciált rejt magában, mint amennyi ökörséget. Látszik, hogy készítői felkészültek a témában, azonban sikerült mégis egy olyan kesze-kusza filmet összehozniuk, amely a nézőből három féle reakciót válthat ki:

A karaktert nem ismerő nézőből: „Mi van? Egy zöld ruhás manus repked mindenféle űrlénnyel, hogy megküzdjön egy sárga ruhás manussal miközben egy felfújt fejű fickó kerülgeti a nőjét? Ez hülyeség.”

A rajongóból: „Mi van? Ez nem is így volt! Ez nem is állt kapcsolatban azzal. Ezek nem is ismerik egymást! Ez nem is ott zuhant le! Ez egy hülyeség.”

Míg a – Cartoon Network csatorna segítségével – részlegesen felkészült nézőből: „Há’ ez meg miért nem néger? Ez egy hülyeség.”

Ez utóbbi témát nem érintem ugyan – megteszem azt egy másik cikkben –, de megpróbálom röviden összefoglalni, mik a negatív és pozitív (igen, kivételesen vannak neki ilyenek is) tulajdonságai eme produkciónak. Szokásomhoz híven előbb a negatív tulajdonságokat taglalom.

Sajnos e filmmel elkövették a két legnagyobb adaptációs hibát, amit el lehet egy (kép)regényfilm esetében.

1) A történet tömörsége. Green Lantern karaktere, mely bár két évtizeddel fiatalabb mint a nagy öreg DC-s karaktereké, Batmané és Supermané, azonban mégis már az ötvenes éveiben jár, filmes berkekben (még rajzfilmesekben is) valahogy tabunak számított. Bár animációs filmben megjelent ugyan egy rész erejéig a Superman sorozatban (In brightest day – mely bár egy későbbi karakterrel operált, azonban mégis Hal Jordan besorozását meséli el), valamint a Justice League sorozatban, illetve egy későbbi egész estés rajzfilmben (Justce League: The New Frontier), főszereplőként mégis mellőzték az előbb említett hősökkel szemben (csak az utóbbi időben, a film készítése alatt készített Green Lantern rajzfilmek foglalkoznak vele behatóbban). Magyarázható ez leginkább azzal, hogy míg a többi DC karakter valamilyen módon leginkább a Földhöz kötődik, vagyis történeteik „emberibbek”, a Green Lantern sorozat, főleg a Green Lantern Corps képregények leginkább az űrben játszódnak, ahol főhősünk sokadmagával ment meg idegen civilizációkat. Mivel viszont ily módon igencsak kiesett a tévés kultúrkörből, jelen filmmel a nézők nagy részét egy előzmények nélküli, új világba kell(ett volna) kalauzolja ez a film. Ezzel meg is próbálkozott, ám azt a sok új információ miatt csak tömörítve tudta megtenni. Ez pedig az átlagnéző számára nehezen befogadható, a képregény rajongók számára összecsapott eredményhez vezetett. A történeten ezen felül látszik még a producerek keze is, előkerül a képregényekben egyébként teljességgel sokadlagos szerepet játszó család gyerekkel, illetve Hal olyan fokú vívódása, ami nehezen magyarázható. Ha apja halála ennyire mélyen érintette, akkor ugyan mi a rákért ment el ő is pilótának? A képregényben azért, mert imádta a repülést és sok csajt tudott pilótaként felszedni. Sehol nem volt itt az apja emlékei miatti rettegésből, hogy „juj, mi lesz, ha felrobban a gépem, de azért adjam a macsót, jól titkolva ezzel, hogy be vagyok sz@rva”. Mellesleg Jordan alakját éppen rettenthetetlensége miatt választotta ki a gyűrű, hogy Lámpássá váljon.

2) Túl sok főellenfél. A másik nagy problémája a filmnek, amibe már a Pókember 3 része is belebukott csúnyán (személy szerint nem is bántam, borzasztó volt az a széria). Nem elég, hogy egy teljesen új történetet kell lenyomni az átlagnéző torkán mindenféle nehezen befogadható fantasztikus történéssel (zöld ruhás világvédő idegenek, „varázsgyűrűk”, tudományos telekinézis, sok ezer éves univerzumot irányító kék bőrű vén törpék), még tele is pakolták a történetet mindenféle főellenfelekkel (mintha egy nem lenne elég), hogy az ember miközben próbálja emészteni a látottakat, kapkodja a fejét, hogy most ki kicsoda, miért gonosz, stb. És ami a legrosszabb – bár csak képregényes szemmel –, hogy a főellenfelek egyrészt a Green Lantern képregények valódi nemezisei, vagyis elpusztíthatatlanok (mint Batman és Joker, vagy Superman és Lex Luthor), egy svédcsavarral „két legyet ütve egy csapásra” mégis leradírozták mindkettőt nagyjából 5 perc játékidő alatt; másrészt tökéletesen idegenek egymástól. Parallax és Hammond sosem találkoztak, semmi közük egymáshoz, eltérő módon, időben és helyen lettek olyanná, amilyenek a filmben voltak (előbbi a filmben említett módon csak Hal Jordan pályafutásának több évtizedes szakaszában jelenik meg, utóbbi pedig egy radioaktív meteorittól vált azzá, ami). Összekapcsolásuk csak egy gyenge próbálkozás volt a készítők részéről, hogy Hammondot beletuszkolják a történetbe – számomra érthetetlen és teljességgel felesleges módon.

3) Gyerekeskedés. A filmet megnézve az ember nem tudja, pontosan milyen korosztálynak készült is az. Erőszakos és helyenként ijesztő, ugyanakkor olyan jelenetek vannak benne, amilyeneket az ember egy szóval tud csak illetni: gagyi. Green Lantern világa alapjában véve is színes és fantáziadús, ugyanakkor elegáns; mi szükség volt emellett az eltúlzott teatralitásra és a nevetséges, erőltetett poénokra? Miért kell például Oának, az Őrzők központi bolygójának, ami elvileg épületekkel van tele, egy gótikus harcmezőre hasonlítania, ahol a vezetők egy magas vár sziklatornyában ücsörögnek, a seregek pedig sziklás hegyoldalakban gyűlnek össze? Miért kell egy vadászpilóta fantáziájának olyan dolgokat kitermelnie magából, mint egy játék versenyautó-pálya, vagy hatalmas rugók a benzintartály alá?

Amikor a rajongók megtudták, hogy film készül imádott történetükből, a képregényhűség érdekében nagy lobbizásba kezdtek, hogy a főhőst ne más játssza el, mint a Firefly sorozatban elhíresült, manapság a Castle című sorozat sztárjának számító Nathan Fillion. A fickó kiköpött mása volt Hal Jordan képregényes karakterének, a szerep nagyon jól állt volna neki. Ennek alátámasztásaként még egy fan trailer is készült Fillionnal mint Green Lantern-el – a színész korábbi szerepeinek összevágásából. Természetesen a végső döntésnél itt is a pénz beszélt, Ryan Reynolds akkor befutott színésznek számított, több filmes felkérése is volt (vagyis számítani lehetett rá, hogy a csapból is ő fog folyni hamarosan), így maradt ő Hal Jordan-nek, Fillionnak pedig meg kellett elégednie Hal szinkronhangjával a Green Lantern rajzfilmekben. Eleinte engem is bosszantott, hogy ez a Ken baba fogja megszemélyesíteni egyik kedvenc képregényes karakteremet, aki számos filmjéből mindössze egyetlen egyben tudta csak hozni a megfelelő szintet, amelyikben a fizimiskájához legpasszolóbb karaktert játszotta: egy olyan fickót, akinek halvány lila gőze sincs, mi zajlik körülötte. De megnézve a filmet elismerem, mégis jó választás volt ő a szerepre. Személye kitűnően illik ehhez a csilli-villi produkcióhoz, mely valahol félúton jár a borzasztó és a reményteljes film kategória között. Mert bár a történet ócska és egyes karakterek is borzasztóra sikeredtek, a filmen mégis látszik a felkészültség. És itt következnek a pozitívumok.

Itt nem tudok a negatívumoknál használt átfogó dolgokról beszélni, inkább csak egyes dolgokat ragadok ki, melyek ha szórakoztató filmmé nem is, de elviselhetővé tették a Zöld Lámpást. Az első és legfontosabb dolog a fent említett felkészültség. Bár Oa kinézete nem éppen a legsikerültebb, az Őrzők nagyon szépen meg vannak csinálva és a készítők igyekeztek a többi Green Lantern-t is a képregénybelihez leghasonlóbbra alakítani, több-kevesebb sikerrel. Az uniformisok ugyan át lettek alakítva, mely szintén szálka a szememben, de elvonatkoztatva a képregénytől ennek a verziónak is megvannak a – látványos – előnyei, ugyanakkor a hátrányai is. Szépek a koncentráláskor vibráló zöld erek Hal Jordan-en, ugyanakkor a világító ruha folyamatos CG-t kívánt a színészre, ami nem egy esetben igencsak felfedezhető. Valamint feltűnik a sárga gyűrű is a sajátos szimbólumával, ami külön piros pont a készítők felé, hiszen ennek később szerepe lesz még a történetben – ahogy az ki is derül a stáblista utáni jelentből. Szintén pozitívumként tudom említeni – bár csak néhány másodpercről van szó – a főszereplő lelkesedését első repülésekor a gyűrűvel. A felszabadultságot, melyet csak egy egész életében a gravitációval dacoló pilóta érezhet, mikor megadatik számára az esély, hogy több tonnás kiegészítők nélkül is a levegőbe szálljon, ragyogóan alakítja Reynolds, ebben az egy jelenetben tényleg át tudta érezni Jordan szerepét. Végül külön érdeme a filmnek – szintén csak egy fél perc erejéig – a minden maszkos szuperhősös filmek gyenge pontjának megvilágítása. Hiszen ki ne gondolkodott volna el azon, hogy mitől nem ismerik fel Supermant Clark Kentként, mikor egy fránya szemüveg csak a különbség? De ugyanez a helyzet akár Batmannél, vagy a jelen írásban tárgyalt szuperhősnél is. Attól, hogy az arcának egy része takarásban van, még nem lesz valaki felismerhetetlen. Meg is járja főhősünk, mikor volt barátnője ablakán kopogtatva rögtön felismerik, hiszen csak a szemét takarta el az arcán. Az ilyen és ehhez hasonló nüansznyi dolgok azok, amik miatt mégis érdemesnek tartom megnézni a Green Lantern-t. És bár inkább várnék egy feldolgozást akár most rögtön, van egy sejtésem, hogy a DC hasonló projektbe fog kezdeni e filmjével mint azt a Marvel tette az utóbbi időkben. Hiszen már itt feltűnik egy képregényes főgonosz, Amanda Waller, a Justice League rajzfilmsorozatból már ismert Cadmus projekt vezetője, illetve ne feledjük, hogy jelenleg is folyik a Superman karakter újrázása Henry Cavillel a főszerepben Man of Steel címen, aki Green Lantern-el és Batman-nel az Igazság Liga alapító tagjának számít. Ez pedig magyarázatot adna arra a rejtélyre is, hogy miért kellett egy eredetileg nagyjából nyolcvanas (hatvanas?) években játszódó Green Lantern filmet napjainkba áttenni (előbbi időszak a pilóta apa karakterre lett volna magyarázat).

Reméljük a legjobbakat.

Idén a hazai mozikba kerülő Zöld Lámpás (Green Lantern) filmmel sok néző egy általa korábban ismeretlen DC karakterrel szembesülhetett, mely számára – tekintve hogy az ismert hősökkel sok rokonságban nincs – teljesen idegennek és előzmény nélkülinek tűnhet. Ez részben igaz, hiszen a karakter a hazai médiában legfeljebb a Cartoon Network csatorna Igazság Liga című rajzfilmsorozatában tűnt fel, ott is egy teljesen más személyt illetnek ezzel a névvel, ami félreértésekre adhat okot. Ezek tisztázása és a karakter mélyebb megismertetése céljából született jelen írásom, melyet két központi kérdés köré építettem fel.

1)     Kicsoda a Zöld Lámpás?

Ez a nehezebb kérdés, ugyanis a DCU-ban (DC Univerzum) két karaktert is illetnek ezzel a névvel – párhuzamosan. A probléma megértéséhez vissza kell mennünk a tyúkig és a tojásig. 1934-ben, nem sokkal nagy riválisa, a Marvel comics alapítása előtt alakult a leghíresebb képregénysorozatáról (Detective Comics) később elnevezett DC Comics kiadó, mely az évek (és a rengeteg felvásárolt képregény és –hős) során egész univerzummá nőtte ki magát (ismert nevein: DCU és DCAU). Csak hogy a legismertebb karaktereket említsem e körből:

A gond a következő volt: már a kezdeti időkben azzal szembesültek a szerkesztők, hogy az írók számának növekedésével a karakterek élete is különböző fordulatokat vesz, amit nem lehet egy tényleges időrendi sorrendbe helyezni. Ennek elfajulásával az egyes karaktereknek egyre több verziója jelent meg a képregények soraiban (pl.: volt olyan Superman változat, ahol a főhős repülni nem tudott, ellenben hatalmasakat lépett). Hogy nagyjából rendszert teremtsenek a káoszban, a DC képregényekben a történeteket új irányba, új meglátással kezdték terelni, miszerint az egyes hősök életei párhuzamos világokon (Földeken) zajlik, azért nem egységesek.

Ebben az időszakban született az első Zöld Lámpás, Alan Scott, akinek a későbbi Lámpásokhoz csak nevében van köze. Az első Lámpás a Földre évezredekkel korában hulló zöld meteoritból készült. Alan Scott vasútépítő mérnök volt, aki megtalálva e lámpást, gyűrűt fabrikált belőle, amely varázslatos erőt adott hordozójának. Egy – a kornak megfelelő – tarka színű kosztümmel Scott lett az első Green Lantern, alapító tagja az első szuperhős „egyesületnek”, a Justice Society of America-nak (röviden: JSA).

Az első Lámpás gyűrűje tehát varázserővel rendelkezik, melynek hatékonysága viselője képzelőerejétől függ: a „gyűrűhordozó” agyában felbukkanó gondolatot fizikai formába tudja önteni, hatalmas erőt biztosítva így birtokosának. E gyűrű maga a lámpás (abból készítették), így töltésre sincs szüksége. Mivel „zöld varázslata” a történet szerint a zöld növényekből alakult ki, e Zöld Lámpás egyetlen gyenge pontja a növények, a Földön konkrétan a fa.

Mivel idővel még több világ alakult különböző karakterekkel (vagy ugyanannak különböző verziójával), egy korszakot lezárva a szerkesztők úgynevezett krízist teremtettek a képregény univerzumban, aminek eredményeként csak meghatározott számú világ maradt meg, több Föld történeteit/karaktereit pedig összefűzték. Így került Alan Scott karaktere (a JSA-val együtt) egy olyan Földre, ahol hasonmásai már léteztek.

A 19 évvel később megalkotott karakter, Hal Jordan tesztpilótaként kereste a kenyerét, mikor is megtalálta egy űrből zuhant haldokló idegen lény, Abin Sur gyűrűje. A lény halálával és a gyűrű viselésével addigi élete teljes fordulatot vett. Megtudta, hogy a világegyetemet egy ősi faj, az Őrzők (Guardians of the Universe) őrzik annak központjában felállított bolygójukon, az Oá-n. Mivel egymaguk nem tudnak mindent és mindenkit egyszerre felügyelni, létrehoztak egy „űrrendőrséget”, a Zöld Lámpások Alakulatát (Green Lantern Corps). A teljes világegyetem szektorokra, kerületekre lett osztva, mindegyiknek az élén egy Lámpással, akik az Őrzők utasításaira vagy saját lelkiismeretüknek engedelmeskedve avatkoznak bele a szektorokban folyó ügyekbe. Megkülönböztetésként a Lámpások uniformist hordanak, mely a fekete, zöld és a fehér színek keverékéből áll össze, mellmagasságban egy sematikus bányászlámpa képével, melyet a Lámpások beavatásukkor nyernek el (addig egy üres fehér kör látszik a mellükön). Fegyverként a Lámpások megkapták az Őrzők által készített gyűrűket, melyeknek legfőbb jellemzője azonos Alan Scott gyűrűjével (csak ebben egyezik a két karakter): a képzeleterő működteti őket és az akarat teszi hatalmassá. Mivel ez mindenkinél különböző (és mert a gyűrű maga szolgáltatja az uniformist is) a Lámpások gyűrűi, megjelenése és ereje is különböző.

A második Lámpásgeneráció tehát nem varázslattal, hanem egy tudományosan megalkotott gyűrűvel operál, mely egyben személyi számítógépként is funkcionál adott esetben (fordít, párbeszédeket közvetít, adatokat gyűjt és szolgáltat) és amelyet rendszeresen a tartozékként kapott zöld lámpással kell feltölteni, miközben szavalják a Lámpások esküjét:

„In brightest day, in blackest night,

No evil shall escape my sight

Let those who worship evil's might,

Beware my power... Green Lantern's light!”

Az eltérő eredetnek megfelelően e gyűrűknek is más a gyenge pontjuk. Az Őrzők az Oá-n lévő fő lámpásba (Central Power Battery) börtönözték Parallaxot, a „sárga tisztátalanságot”, az irigység, hatalomvágy és a félelem megtestesítőjét, aki ezután hatást gyakorolt a gyűrűkre is. Ezért a Zöld Lámpások érzékenyek a sárga színre és minden ellenáll erejüknek, ami sárga.

Hal Jordan, miután bebizonyította bátorságát és vakmerőségét az Őrzők előtt, valamint felhívta figyelmüket a szemükben még gyerekcipőben járó emberi faj előnyeire, elismert tagja lett a Green Lantern Corps-nak, később pedig a legnagyobb Zöld Lámpás vált belőle. Alapító tagja egyben a legtöbb tagot számláló szuperhőscsapatnak, az Igazság Ligának (Justice League of America, röviden: JLA). 

A DC világában bekövetkezett krízisek során tehát Alan Scott JSA-ja és Hal Jordan JLA-ja is egy Földre került, így eltérő funkciót kellett keríteni nekik. Ebből következően mivel a JSA tagjai (az első Flash, az első Green Lantern, Hawkman, Spectre, Hourman, Sandman, Doctor Fate és Atom) nem voltak annyira mainstrem-ek mint a JLA tagjai (Superman, Batman, Flash, Aquaman, Marshian Manhunter, Green Lantern, Wonder Woman), a JSA háttérbe szorult, tevékenységét lokálisan, gyakorlatilag csak Amerika (leginkább az USA) területén fejti ki, testvérpárja pedig globálissá fejlődött, először egy hegy mélyéből, majd a Holdról végül egy űrállomásról figyelve az emberek életét és avatkozva közbe ott, ahol szükség van rá.

2)     Hány (földi) Zöld Lámpás létezik?

A Földet is magába foglaló 2814-es szektorban az Abin Sur halálával központba kerülő emberi Zöld Lámpások sora Hal Jordan-nel kezdődött, de nem ért vele véget. Az összes szektor közül talán itt váltották egymást leggyakrabban a Lámpások, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy mindegyik életben van. A rajzfilmcsatornákból ismert John Stewart a 3. e sorban.

A Zöld Lámpások gyűrűje haláluk után visszatér az Oá-ra vagy új birtokos után néz. A gyűrűk maguk választják ki a viselésükre megfelelő személyeket azok akaratereje és állóképessége alapján. Így történt ez Hal Jordan esetében is, mikor Abin Sur útjára engedte gyűrűjét megparancsolva annak, hogy találja meg a megfelelő utódját. Az akkori Földön – mint később kiderült – két alkalmas jelölt volt erre a feladatra: Hal Jordan tesztpilóta és Guy Gardner, a bűnözői múlttal rendelkező „fenegyerek” tanár.

A gyűrű csak azért választotta végül Jordant, mert közelebb volt Abin Sur becsapódásának pontjához. Miután ez kiderült, Gardner – az Őrzők indítványára – a Zöld Lámpás segítőjévé vált, később pedig – a Sinestróval folytatott küzdelmet követően – az Őrzők képességeit elismerve Zöld Lámpássá tették és felváltotta Jordant a 2814-es szektor védelmében, amíg utóbbi toborzókörútra indult az elhullott Lámásokat pótolni. Később e szerepeket (kiképző és védelmező) felváltva látták el.   

Amikor Guy Gardner egy földrengés következtében súlyos sérüléseket szerzett, az Őrzők, hogy Jordan ne maradjon erősítés nélkül, a tengerészgyalogos veterán mérnököt, John Stewartot választották ki új segítőjének.

Bár Jordan és Stewart kezdetben nem jöttek ki jól, később Jordan is belátta, hogy Stewart jó Lámpás lenne, így amikor Hal Jordan a Carol Ferris-szel folytatott viszonya miatt lemondott a Zöld Lámpásként való szolgálatról (nem sokáig), az Őrzők Stewartot választották állandó utánpótlásának.

Hal Jordant sokéves pályafutása végén megszállta Parallax, arra kényszerítve az ünnepelt hőst, hogy megölje az Őrzőket, számos Lámpás társát, valamint elpusztítsa saját szülővárosát (Coast City-t). Később mégis sikerül legyőznie őt a megmaradt Lámpásoknak Kyle Rayner vezetésével.

Kyle-t az utolsó élő Őrző kérte fel a nehéz szerepre, miszerint le kell győznie Parallaxot és újra kell indítania a Green Lantern Corps-ot. Miután a felkérést mind Guy Gardner, mind John Stewart visszautasította, az Őrzők utolsó esélye e grafikus művész volt. Kiválasztásának oka az volt, hogy Rayner – a többi Lámpással ellentétben – nem volt rettenthetetlen, éppen ellenkezőleg: képes volt érezni a félelmet, viszont le is tudta győzni azt. Így kevésbé tudta Parallax befolyása alá hajtani őt és képes volt végezni a szörnyeteggel.

Parallax bukása után Kyle gyűrűje – az utolsó Őrző segítségével – visszaállította a harcban megsemmisült Oá-t, a fő lámpással és az Őrzőkkel együtt és az újra felkért Lámpásokkal (Gardner-rel, Stewart-tal és a feltámadt, ám tettei miatt továbbra is közutálatnak örvendő Hal Jordan-nel) újraalakították a Green Lantern Corps-ot is. Az Őrzők a Lámpások pozícióját újraértelmezve szektoronként immár két Lámpást választottak, így a továbbiakban a 2814-es szektort Hal Jordan és John Stewart őrizte együttesen (Guy Gardner a toborzást folytatta, Kyle pedig a mélyűrben folytatta kalandjait).

Röviden ennyi a Zöld Lámpások története. Mivel nehéz az 52 éve havonta (időnként hetente vagy kéthetente) megjelenő képregénysorozat(ok, ugyanis a fenti, második generációs Green Lantern történetek három nagyobb sorozatban jelennek meg: Green Lantern, Green Lantern Corps és Showcase) történéseit röviden összefoglalni, írásomból rengeteg kisebb-nagyobb részletet ki kellett hagynom. Így azt tanácsolom mindenkinek, akinek sikerült felkeltenem az érdeklődését a Green Lantern karakterek iránt, hogy – némi angol tudással felvértezve – látogassák meg a Wikipedia hivatkozott oldalait a bővebb információk érdekében. 

Kedves Olvasó, ki e sorokat olvasod!

Mivel e könyvet kincsként őrzöm és ki nem adnám kezeim közül semmi esetre sem, feltételezem, hogy mikor kezedbe fogod naplómat, én már nem leszek az élők között. Hogy halálom miként fog bekövetkezni, még nem tudom. Meglehet saját kezemmel vetek véget életemnek, mikor már nem bírom az állandó szorongást, vagy azok fognak magukkal vinni – ki tudja. De most még élek, és amíg megtehetem, megosztom mindenkivel tapasztalataimat az ismeretlennel, hogy mások ne kövessék példámat – legalábbis ha ép elmével akarják szürke mindennapjaikat leélni életükben.

Szenvedéseim akkor kezdődtek, mikor első alkalommal füleltem túl a határon. Mindenki – így gondolom Te is – ismeri azt a furcsa csengő hangot, amikor egy teljesen hangszigetelt szobába megy be vagy éppen elalvás előtt hallgatózik a sötétben. Egyes – magukat szakértőnek valló személyek – azt állítják, hogy e csengés abból ered, hogy a fülünk nincs hozzászokva a tökéletes csendhez és ilyenkor igyekszik magát hozzáidomítani az alacsonyabb frekvenciához. De amit ők nem tudnak – vagy nem akarnak megosztani a nagyközönséggel –, hogy e csengés valamit elfedni hivatott. Ha gyorsan reagálsz és összpontosítva megpróbálsz a csengés mögé hallgatózni, meglátod, mást is lehet hallani a csengésen túl.

Először egy éjjel fordult velem ez elő. Egy túlhajszolt nap után éppen nyugovóra tértem, de a sok aznapi feladat nem hagyott aludni, álmatlanul forgolódtam az ágyamban. A fülem persze – a hirtelen zajmentes környezet miatt – elkezdett csengeni, ehhez már hozzá voltam szokva. Ami viszont újdonságként ért, az a jelenség, amit még nem tapasztaltam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a csengés nem monoton, hanem változó. Elkezdtem rákoncentrálni és akkor vettem észre: suttogást hallok. Valaki suttogott a csendben. Illetve nem is egyvalaki, hanem valakik, egy beszélgetést hallottam. Első éjjel nem foglalkoztam a beszélgetéssel, nem is figyeltem teljesen oda, így nem tudtam kivenni a szavakat. A társasházban, ahol lakom, elég vékonyak a falak, elsőre tehát azt hittem, a szomszéd néz tévét vagy beszélget valakivel. Gyanakvásomat a túloldali szomszédom ébresztette fel, aki másnap elkezdett panaszkodni, hogy a hálószobámmal szomszédos család elment nyaralni még a hét elején és rá hagyták a kutyájuk etetését, amit ő rendkívül megterhelőnek érzett. Vagyis mégsem a szomszédomat hallhattam akkor éjjel. De akkor kit?

Aznap éjjel rákoncentrálva újra meghallottam a hangokat és jobban elkezdtem figyelni. Több különböző hangot is hallottam, akik mindenféléről beszéltek. A téma folyamatosan változott és nagyon zavaros volt: beszéltek forradalmakról, választásokról, halálozásokról és születésekről. Nem sokáig hallottam őket, mert elég gyorsan elhallgattak – mintha megérezték volna, hogy hallgatózom –, de mielőtt abbahagyták volna a beszélgetést, megütötte valami a fülemet. Egy repülőgép szerencsétlenségről beszéltek, ami nem messze lakóhelyemtől történt meg és rengeteg halálos áldozattal járt. Múlt időben emlegették, de én mégsem emlékeztem ilyenre. Utána is néztem másnap kíváncsiságból, de nem találtam ilyen bejegyzést egyik helyi újságban sem, az utóbbi 10 évre visszamenőleg. Gondoltam, hátha korábban történt ilyen, de közben újabb feladatokat kaptam a főnökömtől, amelyek teljesen lekötöttek és később el is felejtettem az egészet. Aztán jött a megdöbbenés.

Egy héttel később, hogy a beszélgetést hallottam, megtörtént az eset, amiről szó volt. Egy utasszállító repülőgépen valamilyen rendszerhiba miatt leálltak a pilótafülke berendezései és a gép úgy hullott alá a levegőből, mint egy darab kő. Senki nem élte túl a tragédiát, mely 200 halottat követelt. Mikor meghallottam a tudósítást, rögtön eszembe jutott az a beszélgetés és még aznap újra összpontosítva belehallgattam a suttogásokba. Ugyanúgy véget ért egy-két perccel azután, hogy fülelni kezdtem, de megint hallottam olyan dolgokat, amik még nem történtek meg. Ekkor kezdtem pánikolni. Ki beszélgethet a szomszédban és honnan tud olyan dolgokról, amik még meg sem történtek? Illetve ha nincsenek itt a szomszédaim, egyáltalán kik lehetnek ott a szomszédban? Ez utóbbi feltevésem azonban kezdett egyre kétségesebbé válni. Ugyanis – bár ez csak később tűnt fel – amellett, hogy hallgatózásaim egyre rövidebbekre sikerültek, mert a hangok egyre gyorsabban elcsendesedtek, ahogy füleltem… egyre közelebbinek is tűntek! A következtetést tehát le kellett vonnom: a beszélgetések nem a szomszédból jöttek és egyre jobban figyeltek rám! Azon az éjjelen, amikor újból hallgatózni kezdtem és a hangok megemlítettek engem is, pánikom elérte csúcspontját. A hangokat egy méterre az ágyamtól hallottam!

Egész éjjel nem aludtam. Felkapcsolt lámpa mellett töltöttem az éjszakát, folyton azt lesve, mikor jelennek meg a hangok gazdái, mikor „ugrik ki a szörny az ágy alól”. A következő napokban teljesen elhanyagoltam a munkámat és csak e kérdés megválaszolására koncentráltam. Tudományos cikkekből sokra nem jutottam, ilyen témában csak ritkán írnak a tudósok, hiszen amit tapasztaltam, az „tudományosan nem megalapozott” dolog. Más irányból kellett megközelítenem tehát a kérdést. Kutatásomat a tisztán tudományos szakirodalomból kiterjesztettem a miszticizmus és a fantasztikum felé, így találtam rá a válaszra – vagy annak egy lehetséges verziójára.

Az ember, habár a földi állatvilág fejlődése csúcsának számít, mégis csökevényes érzékszervekkel van megáldva. Szeme csak a színskála bizonyos spektrumát tudja érzékelni, hallása szintúgy csak a rezgéstartomány egy részét észleli. Pedig azokon túl is léteznek mind hangok, mind színek. Ha pedig más is van, amit nem látunk és nem hallunk, akkor létezhetnek olyan dolgok (akár lények is!) körülöttünk, akiket nem tudunk felfogni érzékszerveinkkel – mégis itt élnek köztünk. És ha léteznek körülöttünk ilyenek, miért kötné őket a négy dimenzió, ahogyan minket? Mi van, ha az idő folyama rájuk másként hat, mint ránk? És vajon hogyan viszonyulnának hozzánk, ha kapcsolatot tudnánk velük teremteni? Egyáltalán ők észlelnek-e minket, vagy ugyanolyan süketek és vakok a mi életterünkkel kapcsolatban, ahogy mi is az övékkel?

A kérdés sok és megválaszolatlan. Egyelőre annyit tudok, hogy mióta belehallgattam suttogásukba, a hangok közelebb és közelebb jöttek és nem tűntek túl barátságosnak. Mintha ismernék a múltamat, egyre többet hallottam beszélgetéseket ismerőseimről, szeretteimről a múlttal és a jövővel is összefüggésben. De nem tudom őket figyelmeztetni, őrültnek hinnének. Jelenlegi helyzetemben pedig főleg.

Addig bírtam idegekkel, ameddig már közvetlenül a fülem mellett nem hallottam a beszédet. Ekkor már hetek óta nem aludtam otthon, a munkahelyemen nyomott el az álom párszor végső kimerültségemben, egészen addig, míg a főnököm ezt meglátva ki nem rúgott. Attól kezdve az emberekkel teli helyiségeket kerestem. Már csak ezt tudtam megnyugtatónak találni. Talán ha sok ember vesz körül, akkor ők nem akarnak a közelembe kerülni. De így is megtaláltak. Hangjuk egyre hangosabbá vált, de csak én hallottam. Már nem csak éjjel beszéltek hozzám, hanem a nap minden percében, amint az éber állapotból kissé a félálom felé közeledtem. És csúf dolgokat suttogtak, nagyon csúfakat. Párszor megkértem őket, hogy hagyják abba. Tettem ezt abból a feltevésből, hogy ha én hallom őket, akkor bizonyára ők is engem. De nem hatott. Viszont felkeltettem a körülöttem lévők figyelmét. Az emberek kerülni kezdtek, már senki nem mert a közelemben maradni, pedig nekem szükségem volt a közelségükre.

Ekkor jöttek a fehér ruhások. Az autót nem is láttam, pedig mellettem állt meg. Kipattant belőle két nagydarab fickó fehér ruhában, felkaptak engem és mielőtt egy szót is tudtam volna szólni, bedobtak az autóba. Addigra már olyan régóta nem aludtam, olyan régóta éltem ébrenlét és álomvilág között, hogy szinte meg sem tudtam különböztetni a kettőt. Az autóba érkeztemben az eszméletemet szinte rögtön elvesztettem – nem az esés miatt, hanem mert puhára estem és egy szúrást éreztem a nyakamon. Elnyomott az álom – egy álom nélküli álom –, melyből a hangok ébresztettek. Éppen egy nem messze lévő lángoló épület volt terítéken, sok halottal. Hogy ez a múltban volt vagy nemsokára fog megtörténni, nem tudtam.

Kinyitva a szememet furcsa látvány fogadott. Puha matracon feküdtem, mely egyben a szoba padlója is volt. És ami érdekesnek tetszett: a szoba minden oldala ilyen matracokkal volt felszerelve. Ahogy az ajtó is, mely, mint megtudtam, zárva volt és én már nem is nyithattam ki. Naponta háromszor kaptam ételt az ajtó aljánál lévő kis nyíláson át és naponta meglátogatott egy idős orvos. Gondolom legalábbis, hogy az volt, mivel folyton fehér köpenyben volt. Beszélgettünk és ő feljegyzéseket készített. Elmondtam neki mindent, amit megtapasztaltam. Azt mondta ne féljek, a hangok itt már nem fognak utolérni. Részben igaza is lett. Utolértek ugyan, de nem tudtak nekem beszélni. Ha meghallottam őket, csak szólnom kellett a nővérnek, ő adott egy gyógyszert, ami elijesztette őket.

Az orvos, akivel beszélgettem, hozott nekem papírokat is. Azokat tartod most kezedben Olvasóm. Kaptam ceruzát, azzal írtam. Azt utólag vissza kellett adnom. A papírokat elrejtettem. Mikor rákérdeztek, hol vannak, csak a fejemet ráztam. Szerintem azt hitték megettem őket. De nem is baj. Nem engedem, hogy elvegyék tőlem őket, meg kell osztanom tapasztalataimat mindenkivel, nehogy valaki beleessen ugyanabba a csapdába, amibe én!

Figyelmeztetlek ezért olvasóm:

Vigyázz, mennyit hallgatózol a csengésen át. Mert hangok nem léteznek test nélkül. És ha elkezdesz figyelni rájuk, ők is felfigyelnek majd rád. És akkor nem fognak elereszteni. Soha többé!

A festmény pont ott volt, ahol emlékezett. Hogy nem vette senki észre ezalatt a több száz év alatt, hogy az épület padlásán a padlózat deszkázata elmozdul? E kérdés már megválaszolatlan marad, de számára pont ez a figyelmetlenség fogja meghozni a hírnevet. Az Aaron vezette csapat feltárásának eredményeként a világ gazdagabb lesz egy korszakalkotó remekművel, Da Vinci egyik legismertebb és kétség kívül a leggrandiózusabbnak tartott művének, az Anghiari csatának kicsinyített, „mindössze” 3x8 méter nagyságú tanulmányával, mely a teljes – soha be nem fejezett – mű elképzelt kinézetéhez a legközelebb áll. Aaron pedig nevét örök időkre beírja a történelembe, mint a kutatás vezetője és elindítója. Szerepelni fog minden médiumon, alapítványok fogják kutatásait támogatni és soha többet nem kell a megélhetéséért kulimunkát végeznie! A kreált bizonyítékok már készen állnak, soha senki nem fogja megkérdőjelezni, hogy Aaron hatalmas felfedezését nem ezek alapján tette. Pedig valójában nem volt ezekre szüksége, a felfedezéshez nem kellett számára más, mint egy halvány igazítás a történelem menetén. De hogyan is kezdődött az egész...?

A Szabadalmi Központ nem túl forgalmas hely, főleg nem éjszaka. Aaront ellenben ez nem izgatta, hiszen bár éjjeliőrként dolgozott az intézményben, tudományos végzettségeinek hála el tudta magát foglalni az unalmas órákban is. Az irodákat végigjárva bele-beletekinthetett pár szabadalmaztatás alatt álló találmányba, a pincében található raktár pedig tömve volt a jobbnál jobb öletek leírásaival, amelyek vagy nem kapták meg végül az engedélyt, vagy lejárt a védelmi idejük és gazdájuk – ha még életben volt – nem törődött velük. Így akadt rá Aaron egyik éjszaka a raktár irathalmai között bolyongva egy fura leírásra, melynek bővebb tanulmányozását követően egy időgép körvonalazódott ki a szemei előtt. A találmány természetesen anno nem kapta meg a szabadalmat, ugyanis nem volt megépíthető. Az akkori technikával. De ennek már több mint ötven éve és a mostani technikai színvonalon minden kivitelezhető volt, amely a leírásban felvetődött hiányként. Aaron gyorsan táskájába rejtette az iratköteget, hogy otthon tovább tanulmányozhassa azt. A tanulmányozás végül a sok tudományos leírás miatt hetekbe, az előkészületek és az összeszerelés hónapokba teltek. De megérte. Bár minden szabadidejét lekötötte, Aaron előtt a szőnyegen egy nagyjából narancs méretű aranyozott gömb fénylett néhány gombbal, tekerővel és egy számlappal. A leírásokat kissé módosítva az elkészült példánnyal – ha minden jól megy – képessé válik az időutazásra. A gép üzemeltetéséhez ugyan szükség van egy tágasabb platformra, valamint a beállított koordináták leellenőrzése is időbe telik, de ha minden igaz, az indulás időpontjától fogva visszafelé korlátlanul eljuthat térben is időben egyaránt bárhova. Már csak egy cél kell… Tanulmányaiból – és mert diákévei alatt a szórakoztató irodalom megszállottja volt – tudta, hogy amíg a jövő az utazás tekintetében képlékeny, vagyis túlzottan kockázatos a jövőbe utazni, addig a múlt úgymond kőbe van vésve. Ameddig nem tesz semmi olyat, amivel radikális változást idézne elő a történelem folyásában, egy utazás ártalmatlannak fog számítani a jövőre nézve. Vagyis csak keresnie kell valamit, amivel jobbíthat saját helyzetén, viszont nem változtat a történelmen. Nem kezdhet el a múltban tőzsdézni és nem rabolhat ki kincstárakat. Valami más kell. Valami nem feltűnő és régen elfeledett…

Frederico Rondoni vikomt éppen vecsernyéhez készülődött firenzei házában, amikor egy közeli villámra lett figyelmes. Furcsa csak az volt ebben, hogy az ég viszont tiszta volt, eső nem volt várható a tudósemberek szerint. Nem sokkal később az őrök egy embert hoztak elé. Az ember – állításuk szerint – mindenképpen beszélni akart vele valami sürgős ügyről és nem volt hajlandó tágítani, amíg oda nem viszik az úr elé. A vikomt első látásra megállapította, hogy egy bolonddal van dolga: az ember ruhája megközelítőleg sem hasonlított az elfogadott divathoz; túl színes volt hozzá, mintha valaki elfelejtette volna, miként illik felöltözni és részleges emlékek alapján aggatott volna magára különböző ruhadarabokat. Valamint úgy viselkedett mintha a fülébe szorult követ hallgatná időnként és az mondaná meg neki mit mondjon – erősen tört, pórias olaszsággal. A vikomt éppen kidobatta volna a féleszűt, amikor az feltette azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatta őt is az utóbbi időben. A képe után érdeklődött, az után, amit különböző úton-módon szerzett egy híres festőtől és amit elloptak két nappal korábban az éj leple alatt. Mikor ezt elmesélte a bolondnak, az meglepetésére elmosolyodott és csak azt kérdezte, honnan tűnt el a festmény. A vikomt válaszát követően fejet hajtott, megköszönte az audienciát és kimasírozott a vikomt házából. Soha többet nem látta ezt az embert, de nem is foglalkozott vele. Jobban lekötötte a gondolat, hogy a féleszű felbukkanását megelőző villám nagyon hasonlított arra, amire a kép eltűnésekor ébredt.

Aaron nagy szerencséjére a ház, amely az ő korában Firenze legidősebb házának számított és múzeumként üzemelt, már felépült az 1506-os évben. Így a kép birtokában nem kellett mást tennie, mint a padláson a több rétegű deszkapadlózat felső sorából egy gerendát kimozdítani, az alatta fekvő sorból pedig kivágni egy akkora részt, ahova a gondosan összetekert és fatégelybe rejtett műalkotás belefér, majd a felső sorba tartozó deszkát visszatenni a helyére. A későbbi századok lakói nem is fogják sejteni, micsoda kincs nyugszik házuk padlásán…

Hazaérkezve kitervelte a feltárás folyamatát, mely tudta, hogy sok időbe fog telni, különben gyanút fognának az emberek. Sikere azonban elkerülhetetlen. Miközben álmodozva felment kicsiny lakásába, fel sem tűnt neki, hogy a rézkilincses fa bejárati ajtó helyett egy műanyag ajtón ment keresztül. 

(Ryan Reynolds, a képzelt szuperhős - Paper man)

Vannak filmek, amelyek megnézése – akármennyire is elcsépeltnek hangzik – tényleg hangulatfüggő. Tipikusan ilyenek számomra a drámák, valamint a dráma-komédiák, az újabban dramedy-nek hívott művek is. Az efféle filmeknél, ha az ember nincs a megfelelő hangulatban, hiába dicsérték az adott alkotást korábban ismerősei, vagy ül neki a legnagyobb nyitottsággal, a legjobb film is elcsépeltnek, ne adj Isten, unalmasnak tűnik. Ezért halasztottam én is sokáig a Paper man című film megnézését, mely leginkább a dramedy műfajt erősíti.

A film története röviden: Richard Dunn (Jeff Daniels), a különc, nem túl sikeres regényíró, legújabb könyvének megírásához kiköltözik a könyv központi témájának szánt kihalt madárfaj utolsó ismert lakóhelyéhez közeli városba kutatómunkát végezni. Felesége, a sebész Claire (Lisa Kudrow) munkája miatt nem tarthat vele, csak hétvégente látogatja meg férjét, aki így egyedül maradva küszködik különböző fóbiáival, magányával és az írói válsággal. Egyik alkalommal, mikor belátogat a városba, találkozik a szintén nem hétköznapi tinédzserrel, Abby-vel (Emma Stone), aki egy gyerekkori tragédiától szenvedve ugyancsak magányra van ítéltetve. A két ember, hasonló problémáktól vezérelve, gyorsan összebarátkozik és együtt próbálják meg, ha nem is megoldani, de enyhíteni gondjaikat.

Itt kell azonban leszögeznem valamit: bár úgy tűnhet a leírásból, ez nem egy szerelmes film. Annak ellenére, hogy a filmből nyilvánvalóan látszik Richard és Claire házasságának hanyatlása, a főszereplők, Richard és Abby között nincs szó sem szerelemről, sem testiségről, barátságuk végig az marad, ami: két lélek egymás támogatása. Támogatásra pedig mindkettejüknek szüksége van: Richard folyamatosan – leginkább lelki eredetű – problémákkal küszködik, amelyeket nem tud megfelelően kifejezni (a számára nem elfogadható bútorokat – azzal a címszóval, hogy azok zavarják az írásban – kirakja az udvarra), képtelen gondolatait megfogalmazni másoknak érthető módon és bizonyos szituációkkal sem tud mit kezdeni. Bár nem anyagi indíttatásból végzi az írást – szerencsére, ugyanis könyveit nem veszik –, mégis próbálja magát rávenni egy új könyv elkészítésére, sikertelenül. A néző szemében törekvése inkább unaloműzésnek tűnik mint tényleges elhivatottságnak. Esetlenségében csak gyerekkori képzelt barátja, Kiváló Kapitány (Captain Excellent, Ryan Reynolds, akinek e szerepe egyfajta felkészülés is lehetett a későbbi képregényhős szerepére) segíti, aki nélkül már régen elveszett volna. Abby gondjai szintén hasonlóak, csak más megközelítésből. Gyerekkorában elvesztett testvére iránti gyászában tudatosan, vagy anélkül, de teljesen megvonja magától a kapcsolatteremtés lehetőségét diáktársaival. Estéit egyedül tölti általában, és bár van egy fiúja, de vele sem beszélget – nem is tudna, ugyanis a srác a tipikus népszerű bunkók közé tartozik –, Richard felbukkanásával gyakorlatilag rögtön lecseréli őt. Mindennapi gondjaiban, és leginkább gyászában hősszerelmes (képzelt) barátja, Christopher (Kieran Culkin) támogatja. A két főszereplő így megismerkedésüktől barátságot köt, mely bár rövid időre szól, mégis egy életen át megmarad számukra. Megosztva egymással problémáikat, segítenek egymásnak túllépni azokon. A film szlogenje is ezt irányozza elő: Ideje felnőni. Talán e gondok fizikai megjelenítését is szolgálják a képzelt barátok, akik a film végére az elkerülhetetlen továbblépéssel elhagyják gazdáikat.

Összességében elmondható: a Paper man elsőfilmes rendezőpárosa, a Mulroney fivérek egy igazán nagyszerű alkotást raktak össze. A filmnek sajátos atmoszférája szinte magával ragadja a nézőt – ha hagyja magát. Itt nincsenek erőltetett dolgok, nem rágnak az ember szájába semmit, a rendezők meghagyják mindenkinek, hogy maga döntse el: átadja-e magát a varázsnak, vagy marad mindvégig külső szemlélő. Én mindenképpen az előbbit ajánlanám.   

(Sorsügynökség - Adjustment Bureau)

A hirtelen magasra törő szenátorjelöltről az utolsó pillanatban olyan dolgok derülnek ki, amelyek megakadályozzák megválasztását. A választás estéjén a WC-ben gyakorolja éppen bátorító beszédét választói felé, amikor találkozik egy ott rejtőzködő lánnyal. E találkozás azonban olyan erők fókuszpontjába tereli a két embert, amikkel nem szabad packázni. Bár a két fiatal vonzódik egymáshoz, ezek a felsőbb erők szét akarják szakítani őket és ennek elérése érdekében bármit bevetnek… A férfinak és a nőnek nem marad más választása, mint szembenézni e hatalommal és kivívni magának a kapcsolatuk feletti döntés szabadságát, mely úgy tűnik, nem is olyan széleskörű mint hitték.

A film mélyebb megértéséhez ismerni kell az alapjául szolgáló eredeti történet íróját is, aki nem más mint a neves sci-fi író, Philip K. Dick. Az író életében tanúja volt a második világháborúnak, a vietnámi háborúnak és a hidegháborúnak, amelyek nem éppen optimista látásmódot biztosítottak számára. Tanúja volt a „kisemberek” szintjén a világ megváltozásának, a kormányok hatalmi csatározásaihoz szükséges emberállomány „kényszerű” felhasználásának, valamint az ehhez kreált propagandának, amelyek nagyszerű táptalajul szolgáltak az összeesküvés elméleteknek. Ezek, valamint a drogfogyasztásából adódó paranoiája adott számára egy egyedi látásmódot a jövő elképzeléséhez. Sci-fi írásaiban így nagyrészt olyan jövőképeket tár elénk, amelyekben egy „nagy testvér” figyeli, irányítja az embereket, akik ennek vagy tudatában sincsenek (Ember a fellegvárban), vagy próbálják ebbéli frusztrációjukat levezetni (Kamera által homályosan), esetleg helyzetükön valami módon javítani akarnak (Figyel az ég).

A jelen film alapjául szolgáló novella (Adjustment Team – magyarul talán az „Elrendező osztag” fordítás felelne meg legjobban) is egy ilyen elképzelt világban játszódik. Az alapkoncepció itt a következő: a világ fejlődését egy külső erő és alattvalói segítik (bürokratikus formában – hogy illeszkedjen az összeesküvés elméletekhez), akik egyes katasztrófák megelőzésében vagy a fejlődés felgyorsítása érdekében időnként beleavatkoznak az emberek életébe. Ilyen a novellában írt ingatlanforgalmazó iroda vezetője személyiségének „igazítása”, hogy olyan döntést hozzon, amivel világraszóló felfedezést tehet a cég. A Sorsügynökség című film főszereplője pont egy ilyen tevékenységnek válik tanújává – igaz, a novellához képest kevésbé látványos módon és azzal ellentétben megmagyarázatlan céllal. A film cselekménye ekkor válik politikai drámából fantasztikummá.

Habár maga a film szinte teljes mértékben illeszkedik a fent említett novella világába – sőt, több ponton ki is egészíti azt érdekes ötletekkel –, annak legfőbb gyengéjét, ahogy az több filmnél tapasztalható, pont a történet képezi. Míg a novella egy tiszta nyomozásból áll, a film központi témája a szerelem, valamint az, hogy hőseink mit tudnak feláldozni szerelmük beteljesedése érdekében. David Norris (Matt Damon) szembesülve kollégái „korrekciózásával” kénytelen elfogadni a tényt: a világ nem úgy működik, ahogy ő addig gondolta. E helyzetet talán még el is tudná fogadni – miután az eljáró ügynökök élete további alakulásának, vagyis sorsvonalának ellenőrzése után úgy döntenek, megosztják vele az igazságot –, azonban azt már nem, hogy a lányt, Elise Sellast (Emily Blunt), akit a mosdóban ismert meg és aki azóta nem megy ki a fejéből, soha többet nem láthatja. E tilalom elleni lázadásáról szól a film, egyfajta modern Rómeó és Júliaként, habár itt a lány mit sem tud a háttérben folyó dolgokról, mivel az ügynökök David lelkére kötötték: soha nem fedheti fel létezésüket egy ember előtt sem.

Ennek megfelelően habár a film látványos és a keret – Philip K. Dicknek hála – egységes és izgalmas, a történet nem hozza ki belőle a maximumot és néhol logikátlanná válik. Sok kérdést tesz fel vallással (a főhős sem tudja eldönteni: vajon az ügynökök Istennek dolgoznak, vagyis angyalok, vagy sem) és eleve elrendeltséggel kapcsolatban (több terv van folyamatban állandóan és az emberek sorsát ennek megfelelően alakítja az Ügynökség), azonban ezek megválaszolásába már nem megy bele – bár lehet, hogy ez inkább pozitívumként szolgál ez esetben. Véleményem szerint a romantikus szálat túlerőltették, míg az egyéb dolgokat a háttérbe szorították. Szerencsére a film végét nem rontották el annyira, mint amennyire egy romantikus filmben lehetne, ám így sem éri túl nagy meglepetés a nézőt az utolsó jelenetben.

Összességében elmondható: egy jól kigondolt ötlet alapján egy közepes történetet láthatunk, mely látványos ugyan és izgalmas helyenként, de nem ez lesz az év filmje számomra.

(Forráskód – Source code)

Hogyan lehet eladni egy értelmetlen, különböző sci-fi teóriákból vegyített történetet romantikus csomagolásban? Erre ad – az IMDB szerint legalábbis – kitűnő megoldást a Forráskód. A drámához minden eszköz megvan: egy gyerekkorában sok sci-fit olvasó haldokló katona, egy frissen megismert fiatal nő (akibe beleszeret), egy moralizáló szövetséges, egy gonosz tudós (aki szintén túl sok sci-fit olvashatott) és persze a feszültséghelyzet: sok ember életének rövid időn belüli megmentése. Ehhez adjuk a különböző filmekből összelopkodott ötleteket (egy bizonyos időszak folyamatos újraélése, időutazás, párhuzamos dimenziók) és már meg is van a film – gondolták a készítők. Ehelyett született egy logikai hibáktól hemzsegő, felesleges teóriákkal teli romantikus zagyvadék, amit a történetek logikus menetét szerető emberek végigszenvedni, a romantikusok imádni fognak. 

Kezdjük a konfliktussal: egy őrült fickó felrobbant egy vonatot, majd egész Chicago-t akarja egy házilag gyártott atombombával, mert az élet sz@r. Szerencsére van egy katonai projekt, amit egy bizonyos program feltalálója irányít (egy civil a katonai személyzet irányítója? Mi van?), amely program az ember utolsó 8 percnyi memóriáját tudja hasznosítani oly módon, hogy egy alany tudatával cseréli ki az emlékeket birtokló személyt, így külső személyek is átélhetik a halott halálát megelőző perceket. Ezt pedig arra használják, hogy egy fiatal katona, Colter Stevens (Jake Gyllenhaal), az egyik áldozat tudatába férkőzve a nyolc perces – többször újraélhető – időintervallumon belül megtalálja a robbantót, hogy megelőzhessék a chicago-i katasztrófát.

Eddig még működhetne is a dolog, ez a halál utáni információszerzés sem új, láthattunk már ilyet, akár a Vadiúj vadnyugatban is (ahol a halott retinájába égett utolsó képet jelenítette meg Kevin Kline úgy, hogy az elhunyt fejéből vetítőt csinált). Csakhogy egy dolgot már itt, az alapkoncepcióban elbaltáztak a készítők: a filmben az emlékidőszak oly módon lett megkreálva, hogy az gyakorlatilag az emlékezés idejekori teljes világot magában foglalta, ami lehetetlen. Egy emlék újraélése esetén sem lehet sem máshogy cselekedni, mint ahogy első alkalommal cselekedtek és főleg nem olyan helyeken megjelenni/emberekkel beszélni, ahol az emlékező nem is volt/akikkel nem is beszélt. Mindezt tetézi, hogy a főszereplő mindenképpen időutazást lát az egész dolog mögött (bár oka semmi nincs rá) és a pontosan meghatározott cél és a szorító idő ellenére is rendre azon fáradozik, hogy megmentse a filmbeli jelen időben már elhalálozott embereket. E törekvéseit pedig a tudós vezető úgy próbálja letörni, hogy közli vele: egy párhuzamos dimenzióban fogja csak tudni megmenteni az embereket főhősünk. Hogy mire alapozza ezt az állítását, szintén rejtély marad. A történet így kis részben arra koncentrál, hogy megkeresse főhősünk a bombát, nagyobb részben arra, hogy azon vitatkozik a főnökkel, kinek lehet igaza.

A fenitek hatására kapunk eképpen egy sci-fi ötletekkel teletűzdelt, minden logikus levezetéstől mentes filmet, melyet a romantikus végkifejlet miatt a végén még jobban tönkretesznek egy időparadoxon belepasszírozásával a sztoriba.

Ezért is lepődtem meg, mikor megtudtam ki rendezte ezt a filmet. Duncan Jones előző alkotását, a Holdat ha csavarokban nem is bővelkedőnek, de szórakoztatónak és könnyen végigkövethetőnek tartottam. Nem lett a kedvenc filmem, de azért nem is tűnt el a süllyesztőben a következő napra. Nagy reményeket fűztem emiatt hozzá (hiszen a Hold csak a második filmje volt), hogy a későbbiekben is vagy a Holdhoz hasonló, vagy annál jobb filmet fogok kapni tőle, erre tessék. Kaptam egy áltudományos, magáról sokkal többet mutató logikai gubancot, amit csak azért istenítenek az emberek, mert nem értik. Én sem, de ez véleményem szerint nem az én fantáziátlanságomnak, vagy szerény agyi kapacitásomnak tudható be…

A készítőknek csak gratulálni lehet a fentiek miatt, a film megtekintését csak az agy teljes kikapcsolása mellett ajánlom.

(Insidious)

A Lambert család - a tanár édesapa Josh, a zeneszerző anya Renai, valamint három gyermekük: Dalton és két öccse - új házba költöznek, ahol váratlan dolgok történnek velük. Tárgyak megmozdulnak, ajtók kinyílnak és a rádión keresztül suttogás hallatszik. Amikor Dalton a padláson történt balesete után nem ébred fel álmából (az orvosok szerint kómában van), a szülők úgy határoznak, hogy elköltöznek a kísértetjárta házból. Teszik ezt részben azért, mert ettől várják Dalton jobbulását is. Annál nagyobb lesz így a meglepetésük, mikor az új házban ugyanazt tapasztalják, mint az előzőben. Úgy tűnik a kísértetek nem a házhoz, hanem valamely rejtélyes oknál fogva a gyermekhez kötődnek...

James Wan (Fűrész, Halálos hallgatás) legújabb filmje egyszerű horrorként indul, a kísértetfilmeknél megszokott ijesztgetéssel (azért nem kell Poltergeist szintű rémületkeltésre számítani), azonban a történet nagyjából a film közepétől elkezd olyan fordulatokat venni, melyek kiemelik azt a tucathorrorok közül. Őszintén szólva nekem kellemes meglepetést okozott, hogy a plakátjával ellentétben - melyen Dalton szerepel a házzal a háttérben - nem a várt Damien-utánzatot kaptam (gyereket megszállja a gonosz, tönkreteszi a családot, megöl mindenkit, sok szenvedés, még több vér), a fiú a várakozásaimmal ellentétben végig mellékszereplő volt (gyakorlatilag a film háromnegyedében kómában feküdt); a történet leginkább a szülőkre fókuszált. Szerencsére ezen a téren sem volt a megszokott a film, bár nem volt mentes a kliséktől. Azonban felvetett olyan megoldásokat/nézőpontokat, amelyek egyik általam ismert filmben sem voltak még korábban. Ilyen a szellemek által uralt "másik oldal" (a filmben Messzeségnek nevezik) megjelenítése, valamint az ötlet, hogy oda élő ember is bejuthat.

A rendező e filmjében le sem tagadhatná korábbi munkáit: a bábok és az álomutazás feltűnt már a Halálos hallgatásban is, a legnagyobb ellenfélnek számító démon pedig erősen hajaz a Fűrészből ismert babára. Erre tesz még egy lapáttal a CGI minimálisra csökkentése (tudomásom szerint ez gazdasági okok miatt történt így), a filmben szinte minden túlvilági jelenetet színészekkel/bábokkal és teljes díszletekkel oldottak meg. Egyre nagyobb CGI ellenpártiként részemről azonban ez csak emelt a film élvezhetőségén.

A túlvilág bemutatása bár a filmet érdekesebbé és egyedibbé teszi ugyan, de egyben negatívan hat annak horror jellegére (hiszen az pont a másik oldal ismeretlenségéből táplálkozik). Így a horrorként induló film inkább kalandfilmként végződik (bár néhány ijesztő jelenetet beraktak a feszültség fenntartása érdekében), de ez részemről mit sem von le értékéből. Egy ijesztő, ámbár érdekes filmet kapunk, ahol a szellemek újra élni akarnak és az emberek képesek a szellemek birodalmát látogatni (bár nem nagyon hasonlít rá, ez utóbbi jelenet számomra rögtön A faun labirintusát juttatta eszembe). Nem fogja megváltani a világot, de egyszer érdekes élményt nyújt.

(Álomháború – Sucker Punch)

Az utóbbi időben képregény feldolgozásairól (300, Watchmen: az őrzők és a most készülő Man of Steel) elhíresült Zack Snyder ezúttal egy saját maga által írt történetet próbált megfilmesíteni.

Az Álomháború nyitó jelenetéből – ahogy az történt a Watchmen-nél is – gyakorlatilag minden kiderül: a fiatalon elárvult testvérpárt mostohaapjuk az örökség miatt meg akarja ölni, ám az idősebb lány elmenekül és rálő mostohaapjára. A hirtelen lezajló események miatt elkövet egy-két hibát, így mostohaapja sikeresen rábizonyítja húga meggyilkolását és elmegyógyintézetbe záratja őt. Ott az egyik ápoló, Blue (Oscar Isaac) segítségével lobotómiát végeznek rajta, így kivonva a fiatal lányt végleg a forgalomból.

A lobotómia elvégzésének kezdetén fordul a történet egy másik irányba, mely aztán a film végéig tart. Itt a bezárt lány, Baby Doll (A balszerencse áradásá-ból ismert Emily Browning) elmegyógyintézet helyett „friss húsként” kerül a Blue által igazgatott táncos kuplerájba, ahonnan néhány hölgy társával (Rocket, Sweet Pea, Amber és Blondie) megpróbálnak megszökni, több-kevesebb sikerrel.

Ahogy azt fent is írtam, Snyder az Álomháborút saját ötlete és forgatókönyve alapján rendezte, ami – mint kiderült – a film legnagyobb hátrányának is bizonyult. Az eddig látott alkotásai alapján nem tartom Zack-et rossz rendezőnek, de sajnos minden filmjében elköveti ugyanazt a hibát, ami gyakorlatilag tönkreteszi művét: megpróbál beleszólni a történetbe. Így került a 300 című filmbe az a mellékszál, ami az otthon maradottak életét követi nyomon (egy katonai vezetésű társadalomban politikus foglalkozású fiatal férfi és politizáló nő? Na persze.), valamint így lett átírva a Watchmen vége is (így legalább Bubastis létezésének nem volt értelme). Ezek alapján kijelenthető: az ex-reklámfilmrendező rendezni tud, írni azonban nagyon nem. E hiányosságát viseli magán az Álomháború is. Az egész történet úgy néz ki, mintha Snyder-nek lett volna néhány nagyon jó ötlete, amelyek azonban kevésnek bizonyultak egy teljes filmhez (vagy túl sok volt ahhoz, hogy mindből külön filmet csináljon), így azokat inkább összegyúrta és valami összekötő szálat írt hozzájuk. Mindezt pedig teszi amolyan Maradj! és Eredet-szerű stílusban.

Baby Doll miután átvedlik kezdő örömlánnyá, rákényszerítik, hogy táncoljon is. A nyomás hatására ebből az álomvilágból egy újabba zuhan, mialatt a közönség az ő táncát lesi. E tánca – melyet sosem látunk, egyes elképzelések szerint azért, mert valójában inkább erőszakról van szó ekkor – pedig annyira magával ragadó, hogy később ennek kihasználásával próbálja meg barátnőivel összeszedni a tervéhez szükséges eszközöket (eltereli az emberek figyelmét vele). Három rétegből épül fel tehát a film: egy valós világból, egy álombéli kuplerájból (vagy színházból, mely az elmegyógyintézetben foglal helyet) és egy folyton változó, egészen irreális világból, amely minden feladatnál más és amelyben megtörténhetnek olyan dolgok, hogy bombázórepülővel lövik a sárkányt őrző ork katonákat, vagy robottal irtják a náci zombi sereget. Itt külön megjegyezném, hogy ezek a rövid jelenetek adják nagyjából a teljes akció részét a filmnek és szinte mindegyiket ellőtték már az előzetesekben, így nem sok újdonsággal fognak szolgálni. Az ellenfelek pedig – valószínűleg a PG-13-as besorolás miatt – sosem emberek; vagy zombik vagy orkok vagy robotok.

Sajnos a történet már az elején céltalanná válik, hiszen az első 10 percben megkezdik Baby Doll lobotómiáját, ami, mint tudjuk, visszafordíthatatlan beavatkozás, vagyis akár szeretne, akár nem, soha nem fog így kikerülni az intézetből a főszereplő (legalábbis nem ép elmével). Ennek megfelelően a film vége is kikövetkeztethető, az események folyása és a női szereplők – akik egyébként rosszul játszanak, de nyilván nem a tehetségük miatt kerültek a filmbe – gyötrelmei érdektelenné válnak a néző számára, főleg azért is, mert Baby Doll hátterén kívül senkiről semmit nem lehet megtudni a film során. A fő problémát pedig ez adja, ugyanis a tényleges dráma jellegét a valóság szinten kellene átéreztetni a nézővel, miszerint tényleg kínozzák a betegeket az intézetben és jogosan próbálnak onnan megszökni. Azonban ilyen részleteket nem tárnak elénk, csak az álombeli eseményeket, amelyek vagy tényleg rosszat jelentenek, vagy nem. A valóság szinten így a történet a következőképpen fest: a fiatal lány – akit története miatt még sajnálni is lehetne – dühöng egy sort az elmegyógyintézetben néhány ápolt társával, akiket ki tudja milyen elmebajjal kezelnek ott, majd az egyikük megszökik, amiben még segíti is egy vadidegen buszsofőr – szintén nem tisztázott indokból. A kerettörténet tehát pocsék, ezért is helyezte inkább a látványra Snyder a hangsúlyt, ami ott van ugyan a szeren (bár a lassított jelenetekről igazán leszokhatna már), de túlságosan zavaros. Számomra érthetetlen például, hogy miért kell keresztülmennie a kamerának időnként a tükrökön, hogy az úgymond tükörvilágban folytatódjon a párbeszéd, ellenkező sorrendben ülő szereplőkkel. Ez egyébként magával hozza, hogy egy-egy jelenetet kétszer vehettek fel, a tükör innenső és túlsó oldalán beszélgető szereplőkkel, melyeket összevágva enyhén ugyan, de látszik, hogy nem igazi az a tükörkép (ez technikai probléma, túlságosan halványan észrevehető ahhoz, hogy az őrületet akarják vele növelni, ellentétben a Fekete hattyú emlékezetes jelenetével). Ugyanígy furcsálltam a zenei aláfestést is: a film minden egyes betétdala feldolgozott (Alison Mosshart, Queen, Emiliana Torrini, Björk) számokból állt. Miért?    

Összességében tehát elmondható: az Álomháború egy nem túl jól eltalált, ám angolosan „eye candy”-nek teljesen megfelelő film, ahol a látvány a lényeg (már csak a szereplő lányok miatt is), nem a történet. Egyszer megnézhető, de nem maradandó darab, tele feleslegesen zavaró tényezővel és túlkomplikált jelenetekkel. A játékidőn (110 perc) éppen ezért én csökkentettem volna annak ellenére is, hogy a gyakorlatilag a lényeget összefoglaló nyitójelenet érdemtelenül rövidre sikerült.