Kedves Olvasó, ki e sorokat olvasod!

Mivel e könyvet kincsként őrzöm és ki nem adnám kezeim közül semmi esetre sem, feltételezem, hogy mikor kezedbe fogod naplómat, én már nem leszek az élők között. Hogy halálom miként fog bekövetkezni, még nem tudom. Meglehet saját kezemmel vetek véget életemnek, mikor már nem bírom az állandó szorongást, vagy azok fognak magukkal vinni – ki tudja. De most még élek, és amíg megtehetem, megosztom mindenkivel tapasztalataimat az ismeretlennel, hogy mások ne kövessék példámat – legalábbis ha ép elmével akarják szürke mindennapjaikat leélni életükben.

Szenvedéseim akkor kezdődtek, mikor első alkalommal füleltem túl a határon. Mindenki – így gondolom Te is – ismeri azt a furcsa csengő hangot, amikor egy teljesen hangszigetelt szobába megy be vagy éppen elalvás előtt hallgatózik a sötétben. Egyes – magukat szakértőnek valló személyek – azt állítják, hogy e csengés abból ered, hogy a fülünk nincs hozzászokva a tökéletes csendhez és ilyenkor igyekszik magát hozzáidomítani az alacsonyabb frekvenciához. De amit ők nem tudnak – vagy nem akarnak megosztani a nagyközönséggel –, hogy e csengés valamit elfedni hivatott. Ha gyorsan reagálsz és összpontosítva megpróbálsz a csengés mögé hallgatózni, meglátod, mást is lehet hallani a csengésen túl.

Először egy éjjel fordult velem ez elő. Egy túlhajszolt nap után éppen nyugovóra tértem, de a sok aznapi feladat nem hagyott aludni, álmatlanul forgolódtam az ágyamban. A fülem persze – a hirtelen zajmentes környezet miatt – elkezdett csengeni, ehhez már hozzá voltam szokva. Ami viszont újdonságként ért, az a jelenség, amit még nem tapasztaltam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a csengés nem monoton, hanem változó. Elkezdtem rákoncentrálni és akkor vettem észre: suttogást hallok. Valaki suttogott a csendben. Illetve nem is egyvalaki, hanem valakik, egy beszélgetést hallottam. Első éjjel nem foglalkoztam a beszélgetéssel, nem is figyeltem teljesen oda, így nem tudtam kivenni a szavakat. A társasházban, ahol lakom, elég vékonyak a falak, elsőre tehát azt hittem, a szomszéd néz tévét vagy beszélget valakivel. Gyanakvásomat a túloldali szomszédom ébresztette fel, aki másnap elkezdett panaszkodni, hogy a hálószobámmal szomszédos család elment nyaralni még a hét elején és rá hagyták a kutyájuk etetését, amit ő rendkívül megterhelőnek érzett. Vagyis mégsem a szomszédomat hallhattam akkor éjjel. De akkor kit?

Aznap éjjel rákoncentrálva újra meghallottam a hangokat és jobban elkezdtem figyelni. Több különböző hangot is hallottam, akik mindenféléről beszéltek. A téma folyamatosan változott és nagyon zavaros volt: beszéltek forradalmakról, választásokról, halálozásokról és születésekről. Nem sokáig hallottam őket, mert elég gyorsan elhallgattak – mintha megérezték volna, hogy hallgatózom –, de mielőtt abbahagyták volna a beszélgetést, megütötte valami a fülemet. Egy repülőgép szerencsétlenségről beszéltek, ami nem messze lakóhelyemtől történt meg és rengeteg halálos áldozattal járt. Múlt időben emlegették, de én mégsem emlékeztem ilyenre. Utána is néztem másnap kíváncsiságból, de nem találtam ilyen bejegyzést egyik helyi újságban sem, az utóbbi 10 évre visszamenőleg. Gondoltam, hátha korábban történt ilyen, de közben újabb feladatokat kaptam a főnökömtől, amelyek teljesen lekötöttek és később el is felejtettem az egészet. Aztán jött a megdöbbenés.

Egy héttel később, hogy a beszélgetést hallottam, megtörtént az eset, amiről szó volt. Egy utasszállító repülőgépen valamilyen rendszerhiba miatt leálltak a pilótafülke berendezései és a gép úgy hullott alá a levegőből, mint egy darab kő. Senki nem élte túl a tragédiát, mely 200 halottat követelt. Mikor meghallottam a tudósítást, rögtön eszembe jutott az a beszélgetés és még aznap újra összpontosítva belehallgattam a suttogásokba. Ugyanúgy véget ért egy-két perccel azután, hogy fülelni kezdtem, de megint hallottam olyan dolgokat, amik még nem történtek meg. Ekkor kezdtem pánikolni. Ki beszélgethet a szomszédban és honnan tud olyan dolgokról, amik még meg sem történtek? Illetve ha nincsenek itt a szomszédaim, egyáltalán kik lehetnek ott a szomszédban? Ez utóbbi feltevésem azonban kezdett egyre kétségesebbé válni. Ugyanis – bár ez csak később tűnt fel – amellett, hogy hallgatózásaim egyre rövidebbekre sikerültek, mert a hangok egyre gyorsabban elcsendesedtek, ahogy füleltem… egyre közelebbinek is tűntek! A következtetést tehát le kellett vonnom: a beszélgetések nem a szomszédból jöttek és egyre jobban figyeltek rám! Azon az éjjelen, amikor újból hallgatózni kezdtem és a hangok megemlítettek engem is, pánikom elérte csúcspontját. A hangokat egy méterre az ágyamtól hallottam!

Egész éjjel nem aludtam. Felkapcsolt lámpa mellett töltöttem az éjszakát, folyton azt lesve, mikor jelennek meg a hangok gazdái, mikor „ugrik ki a szörny az ágy alól”. A következő napokban teljesen elhanyagoltam a munkámat és csak e kérdés megválaszolására koncentráltam. Tudományos cikkekből sokra nem jutottam, ilyen témában csak ritkán írnak a tudósok, hiszen amit tapasztaltam, az „tudományosan nem megalapozott” dolog. Más irányból kellett megközelítenem tehát a kérdést. Kutatásomat a tisztán tudományos szakirodalomból kiterjesztettem a miszticizmus és a fantasztikum felé, így találtam rá a válaszra – vagy annak egy lehetséges verziójára.

Az ember, habár a földi állatvilág fejlődése csúcsának számít, mégis csökevényes érzékszervekkel van megáldva. Szeme csak a színskála bizonyos spektrumát tudja érzékelni, hallása szintúgy csak a rezgéstartomány egy részét észleli. Pedig azokon túl is léteznek mind hangok, mind színek. Ha pedig más is van, amit nem látunk és nem hallunk, akkor létezhetnek olyan dolgok (akár lények is!) körülöttünk, akiket nem tudunk felfogni érzékszerveinkkel – mégis itt élnek köztünk. És ha léteznek körülöttünk ilyenek, miért kötné őket a négy dimenzió, ahogyan minket? Mi van, ha az idő folyama rájuk másként hat, mint ránk? És vajon hogyan viszonyulnának hozzánk, ha kapcsolatot tudnánk velük teremteni? Egyáltalán ők észlelnek-e minket, vagy ugyanolyan süketek és vakok a mi életterünkkel kapcsolatban, ahogy mi is az övékkel?

A kérdés sok és megválaszolatlan. Egyelőre annyit tudok, hogy mióta belehallgattam suttogásukba, a hangok közelebb és közelebb jöttek és nem tűntek túl barátságosnak. Mintha ismernék a múltamat, egyre többet hallottam beszélgetéseket ismerőseimről, szeretteimről a múlttal és a jövővel is összefüggésben. De nem tudom őket figyelmeztetni, őrültnek hinnének. Jelenlegi helyzetemben pedig főleg.

Addig bírtam idegekkel, ameddig már közvetlenül a fülem mellett nem hallottam a beszédet. Ekkor már hetek óta nem aludtam otthon, a munkahelyemen nyomott el az álom párszor végső kimerültségemben, egészen addig, míg a főnököm ezt meglátva ki nem rúgott. Attól kezdve az emberekkel teli helyiségeket kerestem. Már csak ezt tudtam megnyugtatónak találni. Talán ha sok ember vesz körül, akkor ők nem akarnak a közelembe kerülni. De így is megtaláltak. Hangjuk egyre hangosabbá vált, de csak én hallottam. Már nem csak éjjel beszéltek hozzám, hanem a nap minden percében, amint az éber állapotból kissé a félálom felé közeledtem. És csúf dolgokat suttogtak, nagyon csúfakat. Párszor megkértem őket, hogy hagyják abba. Tettem ezt abból a feltevésből, hogy ha én hallom őket, akkor bizonyára ők is engem. De nem hatott. Viszont felkeltettem a körülöttem lévők figyelmét. Az emberek kerülni kezdtek, már senki nem mert a közelemben maradni, pedig nekem szükségem volt a közelségükre.

Ekkor jöttek a fehér ruhások. Az autót nem is láttam, pedig mellettem állt meg. Kipattant belőle két nagydarab fickó fehér ruhában, felkaptak engem és mielőtt egy szót is tudtam volna szólni, bedobtak az autóba. Addigra már olyan régóta nem aludtam, olyan régóta éltem ébrenlét és álomvilág között, hogy szinte meg sem tudtam különböztetni a kettőt. Az autóba érkeztemben az eszméletemet szinte rögtön elvesztettem – nem az esés miatt, hanem mert puhára estem és egy szúrást éreztem a nyakamon. Elnyomott az álom – egy álom nélküli álom –, melyből a hangok ébresztettek. Éppen egy nem messze lévő lángoló épület volt terítéken, sok halottal. Hogy ez a múltban volt vagy nemsokára fog megtörténni, nem tudtam.

Kinyitva a szememet furcsa látvány fogadott. Puha matracon feküdtem, mely egyben a szoba padlója is volt. És ami érdekesnek tetszett: a szoba minden oldala ilyen matracokkal volt felszerelve. Ahogy az ajtó is, mely, mint megtudtam, zárva volt és én már nem is nyithattam ki. Naponta háromszor kaptam ételt az ajtó aljánál lévő kis nyíláson át és naponta meglátogatott egy idős orvos. Gondolom legalábbis, hogy az volt, mivel folyton fehér köpenyben volt. Beszélgettünk és ő feljegyzéseket készített. Elmondtam neki mindent, amit megtapasztaltam. Azt mondta ne féljek, a hangok itt már nem fognak utolérni. Részben igaza is lett. Utolértek ugyan, de nem tudtak nekem beszélni. Ha meghallottam őket, csak szólnom kellett a nővérnek, ő adott egy gyógyszert, ami elijesztette őket.

Az orvos, akivel beszélgettem, hozott nekem papírokat is. Azokat tartod most kezedben Olvasóm. Kaptam ceruzát, azzal írtam. Azt utólag vissza kellett adnom. A papírokat elrejtettem. Mikor rákérdeztek, hol vannak, csak a fejemet ráztam. Szerintem azt hitték megettem őket. De nem is baj. Nem engedem, hogy elvegyék tőlem őket, meg kell osztanom tapasztalataimat mindenkivel, nehogy valaki beleessen ugyanabba a csapdába, amibe én!

Figyelmeztetlek ezért olvasóm:

Vigyázz, mennyit hallgatózol a csengésen át. Mert hangok nem léteznek test nélkül. És ha elkezdesz figyelni rájuk, ők is felfigyelnek majd rád. És akkor nem fognak elereszteni. Soha többé!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.