(Kellékfeleség - Just Go With It)

A Kellékfeleség egy egyszerű és rendkívül kiszámítható romantikus vígjáték: a nőcsábász plasztikai sebész Danny (Adam Sandler) beleszeret egyik kalandjába, Palmerbe (Brooklyn Decker), viszont a lány reggel egy jegygyűrűt talál a férfi zsebében (ezzel szokott csajozni), amitől kiakad és otthagyja hősünket. Sebészünk ekkor elhatározza, hogy kitalál egy kamu történetet a gyűrű valódi szerepét leplezendő, miszerint házas ugyan, de válófélben van. Palmer viszont találkozni akar a feleséggel és - az utóbb előtérbe kerülő - gyerekekkel. Főhősünknek nincs más választása, mint megkérni egyedülálló anya asszisztensét, Katherine-t (Jennifer Aniston) és gyerekeit, hogy vállalják el a család szerepét. Persze a végkifejlet borítékolható már az elején: a fiatal barátnő túl gyerekes, így bár a külsőt tekintve mérföldekkel előzi az idősödő asszisztenst, Danny rájön, hogy valójában Katherine-be szerelmes. Házasság, gyerekek, happy end. Komolyan, csak a kiskutya hiányzik.

Maga a történet még nem "annyira" bugyuta, hogy az visszatartsa a könnyed filmek kedvelőit, azonban a karakterek és a logikai hibák már annál inkább visszatartó erővel hatnak. Sandler és Aniston még egész elviselhetőek, azonban a fiatal barátnő, a gyerekek és Aniston hirtelen felbukkanó idegesítő barátnője, Devlin (Nicole Kidman) már nagyon erőltetettek. A gyerekek csak a játékidőt viszik, illetve a helyszín meghatározásában van szerepük, a barátnő pedig a lapos történetbe próbál némi konfliktust belevinni, számomra meglehetősen sikertelenül.

A logikai hibák pedig szinte szemet szúrnak az embernek: ha Danny éppen válófélben van, akkor ugyan hogy vehetné el Palmert, amíg a válást ki nem mondták (még ha csak kitaláció is az egész)? A fél életen keresztül csak látszatbarátságban lévő Katherine és Devlin ugyan miért borulnak egymásra a végén? Csak mert az egyik őszinte volt a másikhoz? Főleg, hogy odaérkezése pillanatában Devlin még legszívesebben megfojtaná a másikat. Devlin férjéről a végére kiderül, hogy homokos, de addig miért nyalták-falták egymást? Danny-nek miért éppen az évtizedes együttlétet követően jut eszébe, mennyire szerelmes asszisztensébe? Elhiszem, hogy az ilyen időbe telik, de azért évtizedekbe? Ott már pont az ellenkezője kellene kialakuljon: a folyamatos vita a másik hülyeségei miatt. És a számomra legrosszabb: 'N Sync? Ne már! Bár a Brooklyn által alakított fiatal tanárnő elképesztően infantilis, egyszerűen kizárt - már csak korából ítélve is -, hogy egy ilyen csapatot szeressen. Az 'N Sync sikeressége idején még óvodás volt, mire pedig elkezdett volna ilyeneket hallgatni már jócskán leáldozott ennek a csapatnak. Valóban volt egy korosztály, akik imádták az ilyen fiúbandákat, de az pár évvel korábban volt (és gyerekek esetében bizony az egy év is sokat számít). Igazán kereshettek volna egy kicsivel frissebb bandát, ezzel is hangsúlyozandó a tanárnő fiatalságát, vagy nem volt később más ilyen "ciki" banda?

Summa summarum: a Kellékfeleség jó is lehetett volna (na kiemelkedő azért nem), de elszúrták. Bár a színészek megvoltak egy jó filmhez, a karakterek rosszak, Kidman szinte szenved szerepének eljátszásakor, Aniston a fiatal barátnő mellett még idősebbnek tűnik (bár jobb is számára most már az ilyen szerep, mint a korábbi cicababás, abból már igazán kinőtt), a történet pedig nevetséges. Valószínűleg ezért is rakták bele az "eye candy"-nek számító Brooklyn-t, hogy legalább apuci tudjon valamit nézni, de azért az egy-két jelenetért igazán kár végigülni a közel két órát. Sajnálatos.

(Fekete hattyú - Black Swan)

A Fekete hattyú című film megtekintése után az embernek elsőre az jut eszébe: hát igen, Aronofsky újra megcsinálta. A híres rendező a matemaikus-gengszterfilm (Pi), drogos dráma (Rekviem egy álomért), időutazásos románc (A forrás) és A pankrátor életműfilm után újra előszedte a szinte már unalomig ismételt skizofrén főhős karaktert és egy remek történetet kerekített köré, olyan látványvilággal, amit már megszokhattunk tőle.

A történet nagyon egyszerű: Nina (Natalie Portman), a balerina főhős, beleőrül a munkájába. Összeroppanásához adott minden: az életére teljesen rátelepedő, Ninát egyedül nevelő, anya – aki szintén balett táncos volt, de e karrierjét fel kellett adnia lánya születése miatt és ezért benne akarja látni mindazt, amit ő érhetett volna el –; a balerináival viszonyt folytató rendező – aki rendszeresen kikezd Ninával –; valamint a szerep: a Hattyúk tavának főszerepe, mely kettős. Mivel egy gonosz és egy jó ikerpárról szól a történet, a príma balerinának két különböző karaktert is meg kell személyesítenie, ami Ninának nehezen megy. A jó testvért remekül tudja eljátszani, azonban a gonosz testvér túlzott kihívást jelent számára. Ez lelki kettészakadást kíván, hiszen a gonosz testvér felszabadult és erotikus, aki elcsábítja a herceget, vagyis megtestesít mindent, ami tőle – a csak munkájának élő, magánélettel, főleg nemi élettel egyáltalán nem rendelkező lánytól – távol áll. A szerepre viszont szüksége van, csak ezzel szakadhat ki a szürkeségből és érheti el azt az elismerést, amiért egész életében keményen dolgozott. Ezért olyannyira beleéli magát szerepe(i)be, hogy a végén ténylegesen elhiszi: ő az elátkozott fehér és a csábító fekete hattyú is egyben.

Aki megnézi a filmet, ne a tipikus elmehasadásos filmre számítson. Itt nincsen csavar a film végén, nem kell hatalmas katarzisra várni: ez nem a Harcosok klubja vagy az Azonosság. A néző már a film elején tudja: valami nincs rendben Ninával. Folyton furcsa dolgokat lát, általában saját tükörképe vagy egy róla készült rajz elevenedik meg. (Ez egyben a rendező technikája is a – képzelt – gonosz és a jó főhős megkülönböztetésére: Nina mindig világos ruhákban jelenik meg, míg másik énje sötétekben és mindig külső alakban, vagy a tükörben vagy egy másik ember képében. Ezzel erősítik meg a néző számára, hogy a jó Nina, a „normális” Nina a valódi, a gonosz, önpusztító Nina csak a képzelet szüleménye.) Mindemellett feltűnik egy új balerina is a színen: a nagyvárosból jött Lily (Mila Kunis), aki bár tánctudását tekintve nem ér fel Ninával, azonban dinamikus előadásmódjában a tökéletes fekete hattyút testesíti meg. Ez már Ninának sok, látomások gyötrik, melyekben Lily a helyére pályázik és fúrja őt mindenhol. Így Nina gonosz énje kettős arcot kap: hol saját magát, hol Lilyt látja maga előtt. A folyamatos stressz pedig odáig vezet, hogy elméje – amely addig küzdött, megpróbált a valósághoz ragaszkodni – összeomlik és elhiszi, tényleg ő a hattyú. Az ősbemutatón alakítása páratlan, mind a fehér, mind a fekete hattyút kitűnően alakítja, a műsor végére – elhomályosult tudata szerint – szárnyai nőnek és a nagy finálénál, ahol az átoktól megszabadult főhősnő eldobja magától az életét, valóban leszúrja magát. Mindez azonban számára az én küzdelmeként zajlik le. Azt hiszi, valójában ellenlábasát, Lilyt szúrja le, azonban mikor megjelenik az öltözője előtt az emlékezete szerint a zuhanyzóban elvérző táncosnő, rájön, nem a másikkal, hanem belső gonosz énjével harcolt, melynek vége a fehér hattyú, az ő valódi énjének halála. A film az előadás befejezését követő ovációval zárul, miközben ő, az ünnepelt táncos, átszellemülten a megkönnyebbüléstől, csendben elvérzik a díszletek között.

Aronofsky a filmjében így a balett történetét és a főhősnő valódi életét vegyíti össze. Már a kezdő jelenet Nina álmáról szól, miszerint a varázsló elátkozza őt – ezt említi is anyjának utána –, majd követi a sebhely megjelenése a hátán, melyet valószínűleg ő kapart ki álmában – ez lehet a másik énjének „bemutatkozása” –, azonban később számára az átalakulása kezdetét jelenti: innen kezdenek tollai kinőni. Ezzel párhuzamosan szakad rá a főszerep, a folyamatos gyakorlások, a rendező próbálkozásai és anyja (időnként túlzottan) aggódó odafigyelése. Pihenésre nem marad ideje, ha nem bent táncol a többiekkel, otthon anyja felügyelete alatt készíti ruháit, cipőit. Kitörési kísérletei kudarcot vallanak: amikor – megfogadva főnöke tanácsát – „lazítani” próbál, anyja visszarántja őt. Szobája nem zárható (bár ezen később próbál változtatni), magánélete nincs. Ahogy az általa megszemélyesített karakter (Odette) újra ember akar lenni, ő (metafórikus) hattyú, hogy véget vethessen eddigi szenvedéseinek. Mindeközben szembesül elődje „visszavonulásával” is: az előző príma balerinát menesztése után baleset éri, lábai több helyen eltörnek, így soha többet nem táncolhat. Ez is csak még inkább arra készteti Ninát, hogy a legtöbbet, legjobbat nyújtsa és a lehető legmagasabbra törjön, amíg teheti. A fekete hattyú képében pedig – ahogy a balettben is – megjelenik ellenlábasa, Lily, stílszerűen mindig sötét ruhában, hogy elvegye tőle a szerepet. És bár mind Odette mind Nina kívánsága beteljesedik végül, annak kiélvezésére már nincs lehetőségük, belehalnak céljaik elérésébe.

A Fekete hattyúban visszaköszönnek a rendező korábbi filmjeiben alkalmazott technikák: az összevágások (bár ezek az előző filmjeihez képest csak a főszereplő teljes összeomlásánál kezdenek sűrűsödni), kézi kamerázás a Rekviemből, a néző folyamatos kétségek között tartása a Forrásból. Végignézve a filmet nehezen tudjuk eldönteni: vajon amit látunk, az Nina képzelgése, vagy a valóság? Egyetlen segítség ebben a többi szereplő reakciója (az ilyen típusú filmek rávezetik az embert ennek figyelésére): ha látják és hozzászólnak a történtekhez, az vélhetően tényleg megtörtént. A számos, csak Nina nézőpontjából mutatott jelenet miatt viszont sok nyitott kérdés marad a film lezárását követően is. Vajon az anyja tényleg rátelepedett Ninára, vagy csak aggodalmát tekinti eltúlzottnak? Vajon a rendező tényleg ki akart vele kezdeni, vagy csak alakítását akarta hitelesebbé tenni (a film végi csók után mutatott arca megkérdőjelezi addigi szándékait)? Vajon elődjét tényleg baleset érte, vagy szándékos gázolásnak esett áldozatul (egyik kitörése alapján a rendező is gyanúsítható)? Végül: vajon Lily tényleg a szerepére pályázott, vagy csak ő hitte azt? Ahogy A forrásban is, itt is a nézőre bízza Aronofsky ezek megválaszolását.

A film zenéje magával ragadó, sokszor érthető módon a balettből vett dallamokkal. A rendező ehhez ismét a már több (pontosabban mindegyik) filmjéhez zenét komponáló Clint Mansellt kérte fel zeneszerzőnek, aki nem okozott csalódást most sem. (Az Álomgyárban több ilyen összeszokott páros is kialakult már az utóbbi időben, akik több filmen, vagy mindegyiken összedolgoznak. Ilyenek például a szintén rendező-zeneszerző Robert Zemekis-Alan Silvestri duó, vagy a híresebb Tim Burton-Johnny Depp páros.)

Végül pár szót a színészekről: bár eleinte furcsálltam Portmant ebben a szerepben, végül kiderült, hogy remekül tudja alakítani az összeomlás szélén álló táncost, már csak alakjából kiindulva is (ki hinné el egy testesebb, esetleg nagyobb „adottságokkal” rendelkező színésznőről, hogy valóban egész életében táncolt?). Mivel nagyrészt a főszereplő vívódásának lehetünk tanúi, a többi színész alakítás terén a háttérbe szorul. Mila Kunis csak rövid epizódokra tűnik fel, ahogy a rendező-koreográfus, Vincent Cassel és Nina anyja, Barbara Hershey is. Alakításuk erős (főleg az anya kiborulásai lánya miatt), ahogy a karakterek nagy része a filmben, azonban nincs idejük kibontakoztatni tehetségüket. Megemlíthető még e téren a Nina elődjét alakító Winona Ryder is, akit én személy szerint csak a stáblistából fedeztem fel, mivel csapzott haja folyton arcába lóg, arca felismerhetetlenné vált emiatt.

Összegzésként elmondható, hogy egy erős drámáról van szó, a rendezőtől mondhatni tipikusan abszurd módon előadva, mely leginkább a megosztó filmek közé sorolható (ahogy mellesleg Aronofsky többi filmje is): vagy nagyon tetszik az embernek, vagy nagyon nem. Ennek megfelelően csak azoknak tudom ajánlani, akik vagy szeretik az efféle skizofrén vívódásos filmeket vagy ismerik (és szeretik) a rendező korábbi műveit.

A film a Velencei Filmfesztiválon Marcello Mastroianni-díjat nyert, Natalie Portmant pedig alakításáért BAFTA-, Golden Globe- és Oscar díjban is részesítették.

Minden kezdet nehéz, ez sem különbözik a többitől...

Jelen blog valójában a véletlen műveként született. Egyetemi éveim alatt elkezdtem cikkeket küldözgetni saját egyetemi lapunkba, amely tevékenységemet diploma után sem hagytam abba (visszajelzés híján a minőségüket nem tudom meghatározni, azonban írói vénájú emberre mindig szükség volt nálunk). Lapunk időközben elért addig a szintig, hogy az offline, papír alapú megjelenés mellett egy online blogon is megjelenünk, ahova folytattam az írást jómagam is. Mivel azonban a blogba való kommenteléshez regisztráltatni kell magad az indán, ami egyben az egyéb szolgáltatásokra is jogosít, gondoltam, miért ne nézzek utána ennek a blogozás témának én is? Soha nem voltam egy nagy napló író vagy ilyesmi (ennek a blognak is a tartalma helyett a kerete, kinézete kezdett először érdekelni, amivel legalább kicsit felfrissíthettem alapfokú html tudásomat); eddigi írói vénám kimerült a havi egyszeri novella, vagy filmajánló írásába, azonban így nyári (uborka) szezon ideje alatt ezek sincsenek az olvasói hiátus következtében. Ellenben van kritika, hiszen a mozizást még a nagy melegben sem hagyja abba az ember - pláne ha nem tudja kihasználni a meleg idő adta lehetőségeket a munkája miatt -, ezért úgy döntöttem, hogy az egyes, általam megnézett filmekkel kapcsolatos gondolataimat itt osztom meg, mely gondolatok vagy eljutnak egyszer valaki füléhez vagy örökre a cyber űrben lebegnek meghallatlanul.

Végülis annyi hülye teng-leng az interneten nap mint nap, eggyel több vagy kevesebb igazán nem oszt, nem szoroz, nemigaz?

(Mr. Nobody)

„…és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.”
(Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma)

2092-t írunk és a Föld utolsó halandó embere a halálán van. Haldoklását a televízió élőben közvetíti, ahol szavazni lehet: hagyják-e meghalni, avagy próbálják halhatatlanná tenni őt is? Mindeközben egy felismerhetetlenre tetovált orvos és egy múlt századi hangrögzítővel felszerelkezett riporter megpróbálják rávenni a haldoklót, mondja el élettörténetét. Az öregember történetei azonban nem illenek össze: az egyikben elváló szülei közül az édesanyjával, míg a másikban édesapjával marad. Továbbfolytatva a történetet pedig a szálak még jobban összekuszálódnak…

Így kezdődik Jaco Van Dormael legújabb (hozzánk egy éves késéssel érkezett) filmje: a Mr. Nobody. A film voltaképpen egy alapkérdésre épül: „mi lenne ha?”. Ez a kérdés valószínűleg már mindenkinek megmozgatta legalább egyszer a fantáziáját: mi lett volna, ha nem késem le a buszt, mi lett volna, ha egy nappal többet készülök fel erre a vizsgára, stb. Tulajdonképpen ez az alapkérdése a legtöbb multidimenziókról és időutazásról szóló filmnek is. Egy apróbb változás valakinek az életében akár az egész történelmet megváltoztathatja. Többek között ez az ötlet szolgált alapul Philip K. Dick: Ember a fellegvárban című könyvének, ahol a japánok nyerték meg a világháborút, valamint Ray Bradbury: Mennydörgő robaj című novellájának, ahol egy óvatlan időutazó az őskorban eltaposva egy pillangót olyan láncreakciót okoz, melynek hatására megváltoznak az írásjelek és az USA elnöke egy diktátor lesz. A rendező – aki a film forgatókönyvét is írta – egyébként mindkét típussal játszik a történet során, azoknak tudományos alapot is adva.

A film főhőse Nemo Nobody, akit a Requiem egy álomért című filmből ismert Jared Leto alakít. Nemo születésétől 9 éves koráig lineáris a történet, amikor is szülei elválnak és őt döntésre kényszerítik: válasszon közülük, kivel akar élni a továbbiakban. Ekkor szakad több szálra a történet, melyben váltakozva végigkísérhetjük az ifjú Nemo férfivá válását, megházasodását és halálát is aszerint, hogy apjával, vagy édesanyjával maradt-e. Mindeközben több csomópont is kialakul Nemo életében, ahol választásra kényszerül, így tagolva tovább egyre több párhuzamos szálra a történetet a végkifejletig.

A film mintegy magába olvasztja több hasonló film ötleteit is, mely azonban alig észrevehető, és nem tűnik szó szerinti „lenyúlásnak”. A fent bemutatott alaptörténet már egyszer – igaz kevésbé bonyolultan – kifejtésre került A nő kétszer című filmben, míg egyes ötletek felmerülnek mind a Pillangó hatásból, mind A forrás című filmből. A megértést egyben bonyolítja, hogy rendszeresen előjön az álom az álomban effektus is (bár hasonló, az Eredet mégsem hozható fel példának, mivel egy évvel később készült), ugyanis az életek közötti váltakozás mindig a főhős felébredésével történik, így zavarva össze a nézőt: vajon egy álmot, vagy egy élet variációit látja.

Összességében a Mr. Nobody egy gyönyörűen megszerkesztett film, mely bővelkedik mind humorban, mind drámában, de mégsem tűnik túl romantikusnak. Bár a vizuális effektek nagyon szépek lettek – egyes jelenetek nemcsak elérik, de talán meg is haladják az Eredet szintjét mind kinézetben, mind abszurditásban –, néha nekem már túl soknak tűntek. Azonban mivel a film így is elég hosszú (155 perc), ezek nagy része betudható egyszerű rövidítésnek – például a szerelmes jelenetek fal-ágy átmenete. A filmet talán legjobban egy neten olvasott jelző írja le: művészfilm rengeteg pénzből. Látványos, elég abszurd, de mégis emészthető, mely elgondolkodtat, elszomorít és megnevettet egyszerre. Akiknek pedig a fent felsorolt filmek tetszettek, azoknak mindenképpen ajánlani tudom!

A film a 2009-es, 2010-es év során több díjat is megnyert, többek közt közönségdíjas lett az Európai Filmdíjon.

Konrad Belowitz élete válságban volt. Barátnője elhagyta, munkájából kirúgták. Barátai nem foglalkoztak vele, pedig nagy szüksége lett volna rájuk. Családja már nem élt, legutoljára édesanyja hagyta el őt egy jobb világért, azt megelőzően néhány nappal, hogy barátnője is elhagyta (még elmondani sem tudta neki). Magányosnak, feleslegesnek érezte magát. Már-már azon gondolkodott, vajon van-e egyáltalán értelme életének. Hiszen semmiben sem volt kiemelkedő, tehetsége nem volt semmihez, amely megnehezítette a munkakeresését is. Kitaszítottnak érezte magát, akit a társadalom – mint a beteg egyedeket a csorda – magára hagyott, meghalni. Elhatározta, hogy véget vet szenvedésének. Stílusosan, ahogy azt korábban is tették, kisétált a város melletti hídra, hogy onnan vesse bele magát a megáradt folyó habjai közé. Már a híd korlátjánál állt, mikor váratlanul megrezgett a zsebe. Először nem tudta, mi volt az, majd rájött, hogy mobiltelefonját nadrágjában hagyta. SMS-t kapott egy ismeretlen számról. Bár tartalmát megnézni feleslegesnek tartotta így a halál torkában, kíváncsisága mégis felülkerekedett rajta és megnyitotta az üzenetet. Ennyi állt benne: „És esék reám az Úr lelke, és mondá nékem: Mondjad, így szól az Úr: Így szólottatok, Izráel háza! és a mi lelketekben készül, én tudom”.

Nem értette, mi lehetett ez az üzenet, azonban a hatása megvolt. Vallásos hit szállta meg, úgy érezte, valaki odafönt mégis törődik vele és nem véletlen, hogy most kapta meg ezt az üzenetet, ilyen szöveggel. Elöntötte a bizakodás, és már nem érezte annak szükségét, hogy életének véget vessen, sőt: valamit alkotni akart és azt megosztani másokkal. Eltávolodott hát a híd korlátjától és hazament.

Élete gyökeresen megváltozott. Felfokozott vidámsága vonzotta az embereket, többé már nem volt egyedül. Alkotókészsége szorgalmának köszönhetően javult, beiratkozott egy művésziskolába, ahol megtanították, hogyan fejezze ki gondolatait és vágyait rajzban, szobrászatban. Képzőművész lett, méghozzá elismert. Sokat keresett, de nem ez hajtotta, hanem a boldogság. 89 évet élt le, családjának tagjai között hajtotta végső álomra a szemét. 3 gyermeke és 10 unokája vette körül halálos ágyán.

***

A híres terroristacsoport újabb bank kirablására és felrobbantására készült. A pénzre a fegyverek és bombák megszerzése miatt, a felrobbantásra és a minél több emberáldozatra a megfélemlítés miatt volt szükség. A helyet már kijelölték, már csak a pontos idő kellett, amikor a lehető legtöbben tartózkodnak a bankban és éppen műszakváltás van az őröknél. Megegyeztek, hogy a csoport két tagja végzi a megfigyelést, és mikor látják, hogy az őrök szedelőzködnek, üzenetet írnak mobiljukon a többieknek. Mivel tudták, hogy a rendőrség figyeli a telefonjaikat, rejtjelet alkalmaztak: a bankrablás napját Máté napra tervezték, így azt találták ki, hogy a támadás idejének meghatározásához a Bibliát használják. Az SMS-ben elküldött szöveg sorszáma Máté evangéliumából adja meg az időpontot, mikor lehet behatolni a bank épületébe.

A rablás napján minden a terv szerint haladt: mindenki elfoglalta a helyét és a megfigyelők pontosan ráláttak a biztonsági őrökre. Mikor látszott, hogy közeledik a váltás, egyikük megírta az üzenetet, melyben egy 5 perccel későbbi időpontot adott meg, mikor már csak az új őrök érkeznek, de a régiek már elmentek. Az SMS-t elküldték, de a megadott időben nem történt semmi. A megfigyelők nem értették és lementek a többiekhez, azonban amint megmozdultak, a biztonságiak kiszúrták őket és értesítették a rendőrséget. Az addigra újra együtt lévő egész csoport minden tagját sikerült elfognia a kiérkező rendőröknek. Mivel több embert is megöltek korábban, az ítélet mindannyiukra nézve életfogytiglan volt. Csak a börtönben, mikor újból találkoztak, tudták tisztázni a történteket. Az üzenet valóban elküldésre került, ám a felírt telefonszám rossz volt: egy szám téves volt benne, így nem a kívánt ember kapta azt meg, hanem egy depressziós fiatalember a Föld másik oldalán….

Elrich már azelőtt felébredt csörgőórájának világításra, hogy az megszólalt volna múlt századi sípoló-csipogó hangján. Ismét rémálmok gyötörték: képek egy olyan korból, mely már csak a történelemkönyvekben létezik – és eltemetve az ő tudatalattijának mélyén. Lassan feltápászkodott, lenyomta az órát még éppen azelőtt, hogy az nekikezdett volna reggeli rutinjának, és papucsot húzva kimászott a fürdőszobába. A tükör feletti neonégő érzékelve jelenlétét rögtön működésbe lépett, elvakítva Elrichet, aki miután visszanyerte látását, unottan vizslatni kezdte tükörképét. Onnan a megszokott sovány, szürkés-sárgás bőrű arc nézett vissza rá, mint… mióta is? Nem tudta. A Nagy Villanás óta – amely a későbbi időszámítás kezdő időpontjának számít – az időt egy központi óra méri, amely egyben az éveket is számolja. Ez az óra azonban rendszeresen elromlik, így az emberek már nem támaszkodhatnak az általa mutatott időre olyan bátran, mint régen. Mivel azonban ehhez az órához van viszonyítva a műszakkezdés ideje is, senkinek sem akaródzik mélyebben utánajárni a kihagyások okának, kockára téve az azok alatti kisebb pihenőidőket.

Arcának tanulmányozását a borotválkozás követte – arcszőrzete szürkés színű, tehát már idősebbnek számít –, majd a felöltözés. A konyhában már várta az asztalán a szokásos reggeli: bádogtálban szintetikus gabonapehely vitaminfolyadékkal leöntve és bádogbögrében egy kis kávé – mely egy meleg, szürkésbarnás színű folyadékot jelentett. A reggelit elköltve az asztal közepére tette a reggelizéshez használt eszközöket és megnyomta a jobb sarokban lévő gombot. A többit majd az automata elintézi. Ezután cipőt húzott és elindult munkába. A város többi férfi tagjával együtt ő is a helyi gyárban dolgozott, mely a várost látta el élelemmel és az ahhoz használatos eszközökkel, az étkezések után hagyott ételmaradékokat hasznosítva pedig egyben áramot is termelt.

Elrich rálépett a csúszószalagra, végighaladt a neonfényekkel világított széles folyosón, mely a város főútjának számított és befordult a szürke gyárépület szögletes kapuján. Odabent elfoglalta jól megszokott kabinját, ahol folytatta előző nap félbe maradt munkáját, amely megegyezett ugyanazzal, amit oklevelezése óta csinált. Leült a futószalag mellé és kiválogatta a csorba bádogtányérokat, amelyekből a város lakossága ételeit kapja. Fölötte villogott a neonlámpa, amelyet azóta nem cseréltek még ki, amióta itt dolgozik. Délben átballagott az épület étkezdéjébe, egy repedezett betonfalú, hosszú padokkal megtöltött helyiségbe, ahol összegyűlik ilyenkor az egész gyár, szürkés fejek néma sora, és elfogyasztotta a szokásos ebédjét: rántott vitaminszeletet pürével, valamint desszertként édes tésztakockát.

Munka után hazament és bekapcsolta a tévét. Megnézte a legújabb filmsikert, amelyben egy szerelmes pár hosszú évek megfeszített munkájának eredményeként megszerzi élete lakását. Elrich szemében a lakás a legszebb volt, amit valaha látott (észre sem véve, hogy az ugyanolyan apró, szürke és sötét volt, mint minden polgár lakása, melyektől csak színes függönyében különbözött). A műsor végeztével megvacsorázott – főtt húskocka vitaminlevelekkel – és ágyba bújt.  

Éjjel ugyanaz a rémálom tört rá: egy olyan helyen volt, ahol nem voltak sem betonfalak, sem mennyezet; felül mindenhol kékség volt, valami ismeretlen helyről jövő erős világosság. Alul pedig mintha apró, nyirkos zöld papírcsápok csapkodták volna a lábát, miközben menedéket keresve futott a nagy térség elől.

Izzadtan ébredt reggel csörgőórájának világításra. Körülnézett és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy ismét az 50 éve otthonának számító 9-es bunker biztonságos betonfalai között van.

„Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem,

a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés”

(H. P. L.)

Ismerős az az érzés, amikor a szemed sarkában mintha mozgást látnál a sötétben, de mikor odanézel, nem látsz semmit? És annak az érzése, hogy folyamatosan figyelnek? Én folyton ezeket érzem. De én tudom is ennek az okát…

1929. február 13-án születtem, Midnight Town poros kisvárosában. Születésem napján az elbeszélések szerint esős volt az idő, de volt is oka a szomorúságra. Édesanyám azzal az emberfeletti erőfeszítéssel, mellyel nekem életet adott, el is dobta a sajátját magától, mellyel elnyerte örök hálámat iránta.

Apám születésemtől fogva egyedül nevelt. Bár soha nem hozta szóba anyám halálát, titkon mindig úgy éreztem, hogy engem hibáztat ezért. A házat, melyben születtem, anyám halála után nem tudta elviselni többé, így nem sokkal később, három éves koromban el is költöztünk onnét a Cambridge-i egyetem campusába, ahol apám tanított; fizika-biológia szakos professzor volt. Mivel ő mindig előadásokat tartott, nem volt ideje velem foglalkozni, így gyermekkorom nagy részét az egyetem épületében töltöttem. Szabad bejárásom volt a tanári irodákba és apám biológia szertárába is. Így szerettem meg a biológiát; amelyen belül később, egyetemi éveim alatt az emberi agy felfedezésére szakosodtam.

Rendszeresen járattam az emberi aggyal kapcsolatos kutatásokról szóló szaklapokat, így felkeltette figyelmemet, mint fedeznek fel újabb bizonyítékokat arra, hogy az agy sokoldalúbb, mint aminek hittük; valamint az, hogy milyen hatással vannak rá bizonyos vibrációk. Ekkor határoztam el, hogy én is magánkutatásba kezdek a témával kapcsolatban. Mivel édesapám szakterülete révén nekem is volt némi betekintésem a technikai részekbe, sikerült megépítenem egy szerkezetet, mellyel hitem szerint sikerül olyan rezgéseket keltenem, amelyekre az általam szerzett kísérleti állatok reagálni fognak. Kíváncsiságom pusztán tudományos céllal indult, de utólag visszagondolva mintha olvastam volna valamit bizonyos médiumokról, akik erős elektromágneses sugárzásnak tulajdonították újonnan kialakult képességeiket. E képességeket ők szellemekkel és spirituális erőkkel hozták összefüggésbe.  

A kutatásaim kezdetben semmi eredményt nem hoztak. Éveket töltöttem a szerkezet folyamatos módosításával, valamint a patkányok megfigyelésével, de semmi nem utalt arra, hogy bármi változást okozott volna életükben a naponta mellettük bekapcsolt erős hullámokat kibocsátó szerkezet. Már a kísérlet teljes kudarcként való elkönyvelését határoztam el, amikor egyik nap felfigyeltem valamire: a patkányok elkezdték kerülni a ketrec sötét helyeit és ha lekapcsoltam a világítást, heves visításba kezdtek. A dolgot először nem tudtam mire vélni, gondoltam idővel el fog múlni ez a reakció, de később már nem csak akkor viselkedtek így, mikor bekapcsoltam a gépet, hanem máskor is. E problémát – melyről kezdetben azt hittem, hogy a gép által véletlenül okozott agykárosodásnak köszönhetem – úgy próbáltam orvosolni, hogy az állatokat átvittem egy másik szobába, remélve, hogy a megváltozott környezet hatására megváltozik a viselkedésük is – de nem így történt. Akármit csináltam velük, a patkányok iszonyodtak a sötéttől, mintha valami gonosz lenne ott, aki csak arra les, hogy elérje őket. Mikor az első patkány szívrohamot kapott a lekapcsolt lámpától, úgy döntöttem, kísérletemet kiterjesztem más állatokra is: először kutyákon, majd macskákon, nyulakon próbáltam ki gépemet, minden esetben ugyanazt érve el: totális félelmet a sötét, vagy árnyékos helyektől.

Mire túljutottam a 200. kísérletemen is, kíváncsiságom nem ismert határokat: mi történhetett ezeknek az állatoknak az elméjével? Mi rémisztheti őket ennyire a sötétben? Mivel semelyik kísérleti példány nem mutatott egyéb pszichikai és fiziológiai változást, úgy döntöttem, a kísérletet elvégzem immár a főemlősök egy példányával is. Mivel az alsóbb rendű állatok és a főemlősök agyhullámai eltérőek, addig nem tapasztaltam semmi változást a kutatások során, akár bent voltam a kísérleti laborban a gép működése alatt, akár nem. Az újabb kísérlethez ezért alakítani kellett a rádióhullámok erősségén és frekvenciáján is. A nagyobb dózis érdekében kialakítottam egy kalap-szerű eszközt, melyet a fejre húzva a kísérleti alany agya erősebben kapja a kibocsátott sugárzást, mint testének más része. Ez vezetékes összeköttetésben volt hangvilla alakú szerkezetemmel. Mivel a város nem rendelkezett állatkerttel – legalábbis nem olyannal, ahol majmokat is tartanak – kénytelen voltam emberi alanyt keríteni kutatásomhoz. Tekintve azonban, hogy annak eredményéről és ártalmas hatásáról nem voltak megfelelő adataim, nem akartam másnak ártani, kísérleti nyulat csinálva belőle. Így egyedüli esélyként magamon próbáltam ki a szerkezetet. Bár így utólag nagy hiba volt ez tőlem, életem legnagyobb hibája, de akkor úgy éreztem, a tudomány érdekében meg kell ezt a lépést tennem. Bárcsak tudtam volna akkor, hogy ezzel nem segítek az emberiségen, hanem hatalmas veszélytől óvtam volna meg azzal, ha nem folytatom a kísérletet: a tudás veszélyétől! De persze ezeket akkor még nem tudtam, így a megfelelő óvintézkedések megtétele után – melyek kiterjedtek arra a lehetőségre is, hogy többet ép ésszel nem szállok ki a gépből – fejemre húztam a kalapot és beültem a géphez erősített székbe.

Kezdetben nem éreztem semmi változást sem a szervezetemet tekintve, sem a körülvevő környezetet; ezért úgy határoztam, megemelem a sugárzás erősségét. Az ezt követő néhány percről csak halvány emlékeim vannak: egy erős fényt láttam, majd szürke pontokat és sok, nagyon sok figyelő tekintetet. A saját sikolyomra ébredtem nem sokkal később.

Ébredésemet követően először megvizsgáltam magam, testileg-szellemileg ugyanaz vagyok-e, mint voltam. Ezek az eredmények sikerrel zárultak, így feltételeztem, hogy agyamra mégsem volt káros hatással a gép. Majd eszembe jutott, hogyan reagáltak az állatok a sötétben. Mivel a laborban a vizsgálat alatt minden lámpa égett, nem volt árnyékos rész odabent. Úgy határoztam hát, hogy lekapcsolok párat a lámpákból, lesz-e valami hatással rám a bekövetkező félhomály. És akkor megláttam őket. Az árnyékos részeket foglalták el, de azokat teljesen kitöltötték testükkel – vagy ami volt nekik ehelyett. Kisebb és nagyobb, nyálkásnak tűnő, rémisztő teremtmények voltak. Egyesek csápokat viseltek a szájuk helyén, másoknak az egész felső részét – melyet nem nevezhetek fejnek – kitöltötték a szemek. E teremtmények pedig csak álltak szótlanul és engem figyeltek. Kezdeti rémületemen azzal a gondolattal estem át, hogy az egész talán a gépezet rezgései miatt van, amely megzavarja a látóidegeimet. Így lekapcsoltam a még mindig működő gépet. De a lények nem tűntek el! Ott álltak és néztek rám. Ekkor már tényleg elfogott a rémület és amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam a laborból, az ajtót bezárva magam után, hátha nem tudnak követni. De ez sajnos nem így történt. A laboron kívül a másik szoba sötétjében újabb teremtményeket vettem észre, részben hasonló, részben teljesen különböző felépítéssel, amint rám merednek, szótlanul. Megpillantva őket nem tudtam a cselekedeteimet uralni többé, fejvesztett rohanásba kezdtem, ki a folyosóra, ki az épületből. Az udvarra érve kissé megnyugodtam, de ez csak addig tartott, amíg újabb példányokat nem vettem észre – a legközelebbi fa árnyékos lombkoronájában. Ez volt őrületem – és hátralévő életem – első napja.

Azóta két év telt el. Az első hetekben aludni sem tudtam, tudván, hogy a sötét tele van nyálkás, csápos, iszonyatos gülüszemű lényekkel, melyek minden sarokban és árnyékos területen engem figyelnek. Elneveztem őket Árnylakóknak, hiszen csak az árnyékos helyeken tűntek fel, a világos részeken sosem. Lakásomat átalakítottam: kiszedtem belőle minden tárgyat, ami árnyékot vethet, és az összes szobát felszereltem erős lámpákkal. Az éjszakákat felkapcsolt villany mellett töltöttem, nappal pedig csak olyan helyekre mentem el, ahova a legszükségesebb volt és csak akkor, ha tudtam, hogy van ott világítás. De így sem kerülhettem el őket teljesen. Minden eresz alatt, minden sikátorban láttam őket: álltak és figyeltek. Általában engem néztek – gondolom feltűnt nekik, hogy én is látom őket – de voltak esetek, amikor más embereket figyeltek meg. Megpróbáltam szólni hozzájuk, de nem hallottak engem – legalábbis nem látszott rajtuk – és én sem hallottam még egyikőjüket sem.

Kezdetben azt hittem, hogy csak én látom őket, de eszembe jutott, hogy minden állat, amellyel kísérleteztem, ugyanazt a viselkedést tanúsította, amelyet én is mutatok most, így létezésükhöz nem férhet kétség. Ekkor fogtam bele a keresésbe. Feltételeztem – bár erre semmi alapom nem volt –, hogy ha az átkozott gépem adta segítséggel én is látom őket, talán más is kapcsolatba került már velük. Keresésemet siker koronázta. Kiderült, hogy az emberiség kezdete óta láttak ilyen lényeket: rajta voltak a barlangrajzokon, egyiptomi falvéseteken, etruszk agyagtáblákon. Azonban idővel ezek az ábrázolások eltűntek. Mintha az emberiségnek a fejlődés során kikopott volna az a képessége, hogy látja őket. Azonban nekem a gépemmel sikerült valahogy hatnom erre az elsatnyult érzékelésre, újra működésbe hozva azt. Ha nem ismertem volna ennek következményeit, még büszke is lettem volna magamra – így azonban csak gyűlölhettem gépemet, mely ilyen tudást adott a kezembe. E lények az idők kezdete óta figyelnek minket és mi nem tehetünk ellene semmit. Semmit, csak egy dolgot: figyelmen kívül hagyjuk őket. Ez volt az a megoldás, amit az emberi faj választott magának; és az érzékelésnek ez a szintje elkorcsosult minden emberben, meghagyva pusztán azt az érzést egyesekben, hogy figyelik őt, míg másokban a mozgás érzetét a sötétben. Én maradtam az egyetlen, aki még látja őket, és az egyetlen, aki beleőrül e tudásba.

Jelenleg a bostoni elmegyógyintézet foglya vagyok. A bizonyítékok birtokában már nem hittem azt, hogy őrültnek néznek – sőt, éppen az ellenkezőjét gondoltam. A teljes megerősítéshez pedig nem kellett más, mint a gépem, mellyel megmutathatom mindenki számára az igazságot. Valamivel azonban nem számoltam. Hosszabb távolmaradásom következtében, mely az eszeveszett kirohanásommal kezdődött az egyetemi épületből, a labor használatának szükségéből gépemet elvitették onnan az egyik raktárba, az egyetemi épület alá. Ez alatt azt a nagyobb helykihasználás végett szétszerelték és bedobozolták. Egyes részei eközben eltűntek, míg másokat elállítottak, tönkretettek. Gépem eképpen használhatatlanná vált. Anélkül pedig személyemet egyszerű üldözési mániás őrültnek tekintve begyógyszereztek és bezártak ide, ebbe a szobába. Látva, mennyire rettegek a sötéttől, itt éjjel-nappal ég a villany és ez így jó. Így legalább – ha már bizonyítani nem tudok semmit – azok a rettenetes lények nem érnek el, nem találnak meg. Itt nyugodtan megöregedhetek…

A fenti sorok írója a bostoni elmegyógyintézet egyik paranoid-skizofréniásoknak fenntartott gumiszobájában vesztette életét 30 évesen, 1959. február 11-én. Halálát egy hirtelen áramkimaradás okozta, mely túl nagy hatással volt gyenge szívére, így infarktust kapott. Az ezt megelőző pillanatban az osztály hangos volt hisztérikus ordításától, mellyel a következő szavakat ismételte: „Körülvettek! Elvisznek! A sötétbe taszítanak!”. Mikor az ápolók rátaláltak, haja tejfehér volt, élettelen szemei pedig az egyik üres sarokba meredtek.

John Clark aznap este későn ment haza az edzésről. A városi lakótelep a késő őszi, ködös estében szinte misztikus helynek tűnt; mint egy betonból készült erdő, tele rejtőző, gonosz manóval és az éjszaka egyéb elvetemült teremtményével. A hasonlat a lakók miatt is helyénvalónak tűnt. A lakótelep tele volt furcsábbnál furcsább emberrel: kisstílű bűnözőkkel, önkéntes tudósokkal, perverz kukkolókkal, unatkozó hackerekkel – akiknek legfőbb vágya valamelyik kormányzati portálra betörni feltűnésmentesen, csak a hecc kedvéért – és kezdő zenészekkel.

Természetesen a hazafelé vezető járda mellett már évek óta nem működtek a lámpák, így Johnnak csak a távoli épület ablakainak világítása adott irányt. Ahogy sétált a sötét ösvényen… valaki felkapcsolt egy kapcsolót… és a valóságok végtele füzére egy pillanatra meggyűrődni látszott… hirtelen villámfényt vett észre a tiszta égből, melyben egy árny körvonalazódott ki mellette… és a síkok a pillanat tört részére egymáshoz értek… az árny áttetsző volt és hirtelen úgy tűnt, mintha belé rohanna… majd az egész véget ért.

Joan Clark töprengve folytatta útját hazafelé. Szülei már várták. Megérkezve levette cipőjét és egy pillanatra az előszobában lévő tükörre tekintve földbe gyökerezett a lába. Amit abban látott, azt agya képtelen volt elfogadni. Csak nézte magát, karcsú alakját, hosszú barna haját és nem hitte el, hogy a tükörben álló lány valóban ő lenne...

A szomszédos házban eközben Peter Wilson, fizikus-zseni, fejét vakarva azon gondolkodott, vajon hol ronthatta el legújabb kísérletét. Számításai szerint műszere az idősík meghajlításával képes kezelőjét az időben előre és hátra is utaztatni. De ehelyett bekapcsolás után egy villanás kíséretében az egész szerkezet füstölni kezdett, így látszólag kísérlete eredménytelenül zárult…

„Sunt lacrimae rerum”

Történetünk egy törvénnyel kezdődik. Ez sem különbözött társaitól: már önmagában is tökéletes volt. Aztán egy nap mégis megjelent benne egy joghézag. Ez a joghézag egyedül érezte magát, társra vágyott. Egy nap rájött, hogyan teheti ezt meg: osztódni kezdett. Így jött létre először még egy joghézag, majd még egy és még egy. Aztán mikor már joghézagok egész garmadája létezett, az emberek úgy döntöttek, orvosolni kell a dolgot. Ekkor megszületett egy ötlet. Az ötletből gondolat csírázott ki, amit tett követett. Hatására megjelent a magzati állapot és elkezdett fejlődni, fejlődni. Fejlődése lassan ment végbe, sok mindent kellett legyőznie ezalatt. Egyszer aztán mégis megrepedt a burok és nagy éljenzés közepette megszületett ő. Születésekor nevet is kapott, úgy nevezték: Ismeretlen Tettes. Neki tetszett a név, különlegesnek tartotta.

Ahogy növekedett, elkezdett ismerkedni a világgal. Megismerte a madarak csicsergését, a fák- és a virágok tarkaságát, a nyári szél illatát. Tetszett neki a világ úgy, ahogy van.

Aztán egyszer csak feljelentették. Először nem is értette, mi történt. Mikor megtudta, hogy ez mit jelent, nagyon elszomorodott. Hiszen ő nem követett el semmit. Miért őt jelentik fel? Miért nem azt, aki elkövette a bűncselekményt? Teljesen kétségbe esett. Mialatt a megoldáson gondolkodott, újra feljelentették. Majd újra és újra. Cselekednie kellett. Tanácstalansága kétségbeesett megoldást szült: el kell menekülnie ebből az országból. Talán, hogyha átjut a határon, akkor megint úgy élhet, mint előtte: megvalósíthatja önmagát. Össze is pakolt és a határnak vette az irányt. Ekkor már több száz feljelentés volt ellene.

Csakhogy a határon váratlanul megállították. Személyit kértek tőle és mikor kiderült, hogy nincs neki, elfogták. Hamarosan fény derült a kilétére is. Amikor a határőr megtudta, kivel áll szemben, arcát rettegés fogta el. Remegő kézzel előrántotta pisztolyát és őrá fogta. Bezárta egy szobába, amíg az erősítés megérkezik. Mikor megérkezett, berángatták egy autóba és órákat utaztatták. Ő szomorúan nézte a tájat. Azt a tájat, amit már szabadon sosem láthat többé. Erre a gondolatra könnyek gyűltek a szemébe.

Ezután bevitték egy számára ismeretlen épületbe, annak is egy sötét termébe és kivallatták. Ő elismert mindent, számára már vége volt úgyis a világnak. A madarak hangját már csak emlékeiben hallhatja újra. Az ügy rövid úton bíróság elé került, ahol a bíró meglátva bűnlajstromát elkerekítette szemét. Az ítélet előre látható volt: életfogytig tartó szabadságvesztés. Olyan bűncselekmények miatt, amiket nem is ő követett el. De ő már nem bánta. Neki úgyis vége. Haláláig egy sötét cellában fog ülni, ami pedig még sokára fog bekövetkezni. Túl sokára.

Mikor elítélték, az országban található több ezer befejezetlen ügy száma lecsökkent nullára.