Elrich már azelőtt felébredt csörgőórájának világításra, hogy az megszólalt volna múlt századi sípoló-csipogó hangján. Ismét rémálmok gyötörték: képek egy olyan korból, mely már csak a történelemkönyvekben létezik – és eltemetve az ő tudatalattijának mélyén. Lassan feltápászkodott, lenyomta az órát még éppen azelőtt, hogy az nekikezdett volna reggeli rutinjának, és papucsot húzva kimászott a fürdőszobába. A tükör feletti neonégő érzékelve jelenlétét rögtön működésbe lépett, elvakítva Elrichet, aki miután visszanyerte látását, unottan vizslatni kezdte tükörképét. Onnan a megszokott sovány, szürkés-sárgás bőrű arc nézett vissza rá, mint… mióta is? Nem tudta. A Nagy Villanás óta – amely a későbbi időszámítás kezdő időpontjának számít – az időt egy központi óra méri, amely egyben az éveket is számolja. Ez az óra azonban rendszeresen elromlik, így az emberek már nem támaszkodhatnak az általa mutatott időre olyan bátran, mint régen. Mivel azonban ehhez az órához van viszonyítva a műszakkezdés ideje is, senkinek sem akaródzik mélyebben utánajárni a kihagyások okának, kockára téve az azok alatti kisebb pihenőidőket.

Arcának tanulmányozását a borotválkozás követte – arcszőrzete szürkés színű, tehát már idősebbnek számít –, majd a felöltözés. A konyhában már várta az asztalán a szokásos reggeli: bádogtálban szintetikus gabonapehely vitaminfolyadékkal leöntve és bádogbögrében egy kis kávé – mely egy meleg, szürkésbarnás színű folyadékot jelentett. A reggelit elköltve az asztal közepére tette a reggelizéshez használt eszközöket és megnyomta a jobb sarokban lévő gombot. A többit majd az automata elintézi. Ezután cipőt húzott és elindult munkába. A város többi férfi tagjával együtt ő is a helyi gyárban dolgozott, mely a várost látta el élelemmel és az ahhoz használatos eszközökkel, az étkezések után hagyott ételmaradékokat hasznosítva pedig egyben áramot is termelt.

Elrich rálépett a csúszószalagra, végighaladt a neonfényekkel világított széles folyosón, mely a város főútjának számított és befordult a szürke gyárépület szögletes kapuján. Odabent elfoglalta jól megszokott kabinját, ahol folytatta előző nap félbe maradt munkáját, amely megegyezett ugyanazzal, amit oklevelezése óta csinált. Leült a futószalag mellé és kiválogatta a csorba bádogtányérokat, amelyekből a város lakossága ételeit kapja. Fölötte villogott a neonlámpa, amelyet azóta nem cseréltek még ki, amióta itt dolgozik. Délben átballagott az épület étkezdéjébe, egy repedezett betonfalú, hosszú padokkal megtöltött helyiségbe, ahol összegyűlik ilyenkor az egész gyár, szürkés fejek néma sora, és elfogyasztotta a szokásos ebédjét: rántott vitaminszeletet pürével, valamint desszertként édes tésztakockát.

Munka után hazament és bekapcsolta a tévét. Megnézte a legújabb filmsikert, amelyben egy szerelmes pár hosszú évek megfeszített munkájának eredményeként megszerzi élete lakását. Elrich szemében a lakás a legszebb volt, amit valaha látott (észre sem véve, hogy az ugyanolyan apró, szürke és sötét volt, mint minden polgár lakása, melyektől csak színes függönyében különbözött). A műsor végeztével megvacsorázott – főtt húskocka vitaminlevelekkel – és ágyba bújt.  

Éjjel ugyanaz a rémálom tört rá: egy olyan helyen volt, ahol nem voltak sem betonfalak, sem mennyezet; felül mindenhol kékség volt, valami ismeretlen helyről jövő erős világosság. Alul pedig mintha apró, nyirkos zöld papírcsápok csapkodták volna a lábát, miközben menedéket keresve futott a nagy térség elől.

Izzadtan ébredt reggel csörgőórájának világításra. Körülnézett és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy ismét az 50 éve otthonának számító 9-es bunker biztonságos betonfalai között van.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.