(Ne félj a sötétben - Don’t Be Afraid of the Dark)

Hollywood ötlethiányban szenved. Már régóta, de eddig viszonylag jól palástolta a dolgot, a tény viszont, hogy hirtelen mindenki rányomult a gyerekmesékre, egyre nyilvánvalóbbá teszi ezt. Az utóbbi időben szinte minden második film erről szól: Piroska horrorként (A lány és a farkas, egyébként annyira nem is rosszul megoldva), Hófehérke egyszerre több verzióban is (Mirror Mirror, Snow White and the Huntsman), és ott voltak korábban a szintén horrorként feldolgozott fogtündér (Darkness Falls), valamint a mumus (Boogeyman) is.

A Don’t Be Afraid of the Dark szintén ezt a trendet hozza, de egészen más megközelítésből. A Guillermo del Toro nevével fémjelzett (holott csak producer volt) alkotás az azonos című 1973-as film feldolgozása (ezekből is rengeteg van az utóbbi időben), részben átírva, ám sok tekintetben az eredeti történetet követve. Sallyt (Bailee Madison) elvált édesanyja kipaterolja otthonról, elküldve őt apjához és annak barátnőjéhez. Apja egy előző században eltűnt híres festő kúriáját újítja éppen azzal a céllal, hogy a munkálatok befejezése után túlad rajta, addig azonban otthonukként használják az épületet. Ahogy fedezik fel együtt a hatalmas tereket és századelőtti bútorokat, ráakadnak egy pincére is, melynek alján találnak egy lelakatolt kályhát, rúnákkal írt felirattal felette. A háznál dolgozó kertész – akinek felmenői gondozták a házat korában – nem örül a felfedezésnek, de nem tud mit tenni egyelőre. A lányt viszont érdekli a titokzatos kályha, főleg azután, hogy a nevét kezdik el suttogni belőle…

Nagyjából ennyi az alap sztori, amivel talán még nem lőttem el semmit. Az viszont magyarázatra szorul, hogy miért is raktam ezt a filmet a mesék közé. Nos, talán azzal sem mondok el mindent, ha megosztom, a film – ahogy az a címéből is adódik – eléggé gyerekközpontú, hogy pontosabb legyek: gyermeki félelmekből és történetekből táplálkozik. A néző felismerheti a történésekben a fogtündér legendáját, vannak szörnyek az ágy alatt, valamint tündérek és gnómok is feltűnnek. De le kell szögeznem: nem gyerektörténetről van szó. És itt tovább is lépnék a készítőkhöz.

Bár a filmet Troy Nixey rendezte – akinek ez volt első nagyjátékfilmje –, a történeten erőteljesen felismerhető a producerségen túl a forgatókönyvet is részben író del Toro keze nyoma. Del Toro filmjei számomra mindig is, úgymond, összezavaróak voltak. Ő is szeret mesélni, véleményem szerint sok tekintetben hasonlít Tim Burtonhoz, azonban amíg utóbbi fekete humorral vagy erőteljes iróniával fűszerezi filmjeit, del Torónál a feszültségkeltés dívik. Filmjei nem humorosak (cseppet sem), ugyanakkor komolyan sem vehetők. Ez pedig nem csak történeteinek elrugaszkodottsága miatt van, hanem eszközei révén is. Del Toro nem szereti a kliséket: ahogy a legtöbb horror éppen az ismeretlentől való elemi félelemből építkezik, így nem láttatja szörnyeit a képernyőn vagy csak az utolsó jelenetekben, illetve tele van jobbára nagy hanggal járó ijesztgetéssel – ilyenek del Toro filmjeiben nem fordulnak elő. A szörnyeket látjuk, akár többször is, valamint bár a tapasztalt néző számára több olyan jelenet is van, amely más esetben simán ijesztgetéssel folytatódna (hangos csattanással kinyílik egy ablak vagy ajtó, felkiált valaki, ilyesmi), ezek mégsem történnek meg. De a film így is működik! Ahogy nem tudunk félni a véletlenül vámpírrá alakult tudóstól (Cronos), az embereket utánzó rovaroktól (Mimic – a júdás faj), vagy akár a tenyere közepén szemeit hordó emberevő szörnytől (A faun labirintusa), ezeket a filmeket mégis olyan feszültség járja át, ami szinte arra kényszeríti a nézőt, hogy féltse a főszereplőt és érdekelje annak további sorsa. A történet az tehát, ami hátán viszi del Toro filmjeit és azt hiszem, ebben a klisés, logikátlan filmes világban ez nagy kincsnek számít.

Így van ez jelen filmmel is: vannak benne ijesztő jelenetek, de nem fogja végigrettegni az ember azt a 99 percet, ugyanakkor a történet mégis van olyan izgalmas, hogy megérje végignézni. És hogy egy pár szót ejtsek a színészekről: a legutóbb a Kellékfeleség című felejthető vígjátékban találkoztam a Sally-t játszó Bailee Madison-nal és bár ott nem alakított kiemelkedőt (hogy is tudott volna abban a béna szerepben), Sally-t kitűnően formálja meg. Mivel a történetből adódóan valószínűleg sokszor kellett kékre festett bábokkal dolgoznia, az arcára kiülő félelem teljesen hihető. Ha így folytatja, nagy jövő várhat még rá. A Sally apját alakító Guy Pearce és barátnője, Katie Holmes is jól játsszák szerepeiket, de mivel a történet középpontjában Sally áll és Bailee remekül játszik, mellette a háttérben marad játékuk nagy része.

Mindent összevetve: ugyan a történet nem mentes egy-két logikai hibától és én más befejezést vártam volna (teljes bosszú Pearce részéről némi tűzzel megspékelve), a Don’t Be Afraid of the Dark remek pop corn mozi és bár nem fogom többször megnézni (ahogy del Toro többi alkotását sem), nem bántam meg, hogy ezt választottam ma estére. Akik szeretik a nem csak ijesztgetésre játszó, hanem el is gondolkodtató horrorokat, azoknak csak ajánlani tudom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.